Japán étterembe, ami szintén kézenfekvő lett volna, mégse nyilatkozni jár az ember.
– Furcsa, hogy most velem készül egy interjú abba az újságba, ahová hétről hétre írok. Vigyázzon, mert nagyon komolyan veszem a Nők Lapját!
– Én is. Akkor akasszuk fel a hóhért! Azok közé a tévés személyiségek közé tartozik, akit szakmailag nemigen támadnak. Sok évvel ezelőtt, ismertté válásának hajnalán olvastam egy rövid interjút önnel. Az újságíró arról faggatta, miért képtelen bakizni a Tények műsorvezetője. Tényleg nemigen hibázott.
– Valószínűleg jobban tudok koncentrálni, mint azok, akik bakiznak, de biztos, hogy vannak, akik még nálam is ügyesebben összpontosítanak. Nem nagy kaland súgógépről olvasni.
– Akkor miért nem tűnnek egyformán tökéletesnek a híradóban látott arcok?
– Ahhoz, hogy valaki jó híradós legyen, nem elég, ha nagy biztonsággal fölismer negyvennégy betűt. Azt gondolom, ennél én is többre vagyok képes.
– Tehát, milyen a tökéletes tévés?
– Nem olyan, mint én. Én ugyanis híradósnak túl szubjektív voltam. Nekem nagyon nehéz bizonyos híreket rezzenéstelen arccal fölolvasni.
Engem addig érdekelt a Tények, amíg arról szólt, hogy kitaláljuk, milyen Magyarországon a kereskedelmi hírműsor. Addig rendkívül izgalmas volt.
– Miután ez kiderült…
– Szerkesztőnek, rendezőnek készültem, sohasem akartam tévébemondó lenni. Nem mondom, hogy soha többé nem ülök vissza a híradóba, de ez csak akkor következhet be, ha úgy érzem, ismét ez izgat mindennél jobban. De maga szerint még mindig az érdekli az embereket, miért nem a híradózok?
– Szerintem igen.
Szívesen készítenék interjút… – II. rész>>