Az első randevú annyi pszichés energiát felemészt, hogy nem is csoda, ha most azonnal elalszol, Kata! Biztos lehetsz benne, hogy úgy viselkedtél, ahogy abban a pillanatban a legjobbnak láttad.
Az első vacsorán mindenki a legjobb formáját igyekszik mutatni. Csinos és megnyerő, érdeklődő és közlékeny, nagyon figyelmes és érzékeny, miközben mondataiban a “legjobb nő” bontakozik ki. Ez nem meglepő, mert ez az este a hódításé, ami pszichológiailag azt jelenti, hogy tudattalanul is mindenből a legszebbet és a legvonzóbbat kell felmutatni. Biztosan észrevetted, hogy miközben ő még be sem fejezte a mondatát, te már magadban fogalmaztad a sajátodat, ráhangolódva az ő stílusára, kicsit talán arra is törekedtél, hogy azt mondd, amit szerinted hallani akar.
Ez az azonosulási folyamat a “szent cél” érdekében történik, bár néha túl is lehet lőni a célon. Ha egy ilyen helyzetben boldogan bólintasz a meghívásra, mely a “búvárkodás” gyönyöreit hivatott bemutatni, és csak később jut eszedbe, hogy valójában félsz a mély vízben, akkor pár perccel később már nehezen lehet bevallani, hogy az imént elragadott a hév. Ezek apró csapdák elkerülhetők, ha nem csak rá, hanem magadra is figyelsz.
A beszélgetés általában jó és vonzó dolgokról folyik, mindenki bemutatja önmagát, az érdeklődési körét, beszél a barátairól és a szokásairól. Nagy túlzások ritkábban, de kis szépítgetések sokszor elhangozhatnak.
Fontos, hogy ki mennyire képes megnyílni a másik előtt, milyen mélységben mesél, és milyen módon köti le érdeklődését saját maga. Biztosan láttál olyan amerikai filmeket, ahol a férfi részletekbe menően ecseteli szokásait és munkája legapróbb szakaszairól is bőbeszédűen szónokol, miközben a nő majdnem leesik a székről az unalomtól, és magában azt kérdezi: “mit keresek én itt?” Ilyenkor látszik, hogy nem is nagyon számít, vajon a másik mit gondol vagy érez. De, ha kölcsönös a figyelem, akkor a kérdések és válaszok egyenletes ütemben hangzanak el, nincs győztes és vesztes. Már ilyenkor látszik, mennyire lehet rá számítani, fontos-e neki a partnere mondanivalója, és valódi-e az érdeklődése vagy sem.
Ezek csak első benyomások, de miután a helyzet érzelmileg nagyon fontos, általában a jellemző tulajdonságok megjelennek. A kérdés csak az, hogy akarja-e ezt látni a nő – mint például te, Kata –, ha nagyon vágyott a randevúra. Később, egy már rosszul működő kapcsolatban, lehet, hogy rájössz, és azt tudod mondani: “ha visszagondolok, már az első randevún is csak saját magával foglalkozott”.
Az elején viszont a belső fantáziánk és a remény olyannyira képesek átszínezni a valóságot, hogy minden rózsaszínűnek és súlytalannak látszik.
Sokszor előfordul, hogy lennének nagyon fontos kérdések, melyeket nem merünk nyíltan feltenni. Ezt egyrészt a választól való szorongás idézi elő, másrészt a talán furcsa is lenne. A te kérdésed, Kata – “van-e barátnője?” –, ugyanezért maradt el, nyilván nem adódott olyan pillanat, amikor csak úgy, mellékesen kicsúszhatott volna. Így aztán marad a találgatás és a következtetés, vagyis a “nyilván nem lehet olyan fontos neki senki, mert akkor nem vacsorázna itt velem” és hasonlók.
Viselkedésed mindenesetre kedves és vonzó lehetett, a “se buta liba, se okostojás” megjegyzésed arra utal, hogy bőszen figyelted saját reakcióidat, mert sem elriasztani, sem kiábrándítani nem akartad őt.
Ha azt szeretted volna, hogy elkezdődjön valami kettőtök között, akkor a “holnap beszélünk”, jelentheti azt is: sikerült! Most már csak a telefonodnak kell megcsörrennie.
