 |
Ráski Orsolya és Nagy Dániel |
Aranycsapat
Ráski Orsolya és Nagy Dániel egyik évben győztesei, azóta szponzorai a vetélkedőnek. Budakeszin, a református templom mögötti kis ékszerüzletük, pontosabban a műhely mégsem olyan, amilyennek egy laikus képzeli. (Laboratóriumi tisztaság, drágakövek szikráznak üvegpolcokon, az ötvösök pedig fehér kesztyűben tesznek-vesznek körülöttük…) Orsi és Dani kinevetnek, mutatják a kezüket – mit mondjak, nem ragyog a tisztaságtól –, és a bőrkötényt, amelyben dolgoznak. Mondják, hát el kell hinnem: huszonöt és huszonhét évesek. Az ötvös szakiskolában ismerkedtek meg, ültek a hátsó padban, és kártyáztak. Persze, a szakmát is megtanulták, nem akármilyen szinten, pedig Orsi szociológia szakra felvételizett, Dani meg az operatőrtől a preparátorig szinte minden akart lenni. Négy éve céget alapítottak, három éve összeházasodtak. Most egyedi tervezésű ékszereket készítenek, javítanak, alakítanak, restaurálnak.
Splendor, így hívják az üzletet, bár annak idején a Véres Verejték Bt. is szóba került. Néha napi tizenkét-tizenhat órát dolgoznak, decemberben szinte haza sem járnak a kis pátyi házba, ahol villany már van, de víz még nincs.
– Alkalmazottnak lenni könnyebb, de előre csak önálló műhellyel juthat az ember – magyarázza Dani, akinek minden szaván és mozdulatán érződik a céltudatosság. – Örökölhető, igazi családi ékszereket akarunk csinálni, hogy ne olvasszák be, ne váljanak meg tőlük az emberek. Ráadásul olcsóbban, mint amennyiért egy kereskedőnél veszik. Akad, ahol azt mondják: nálunk van a legnagyobb választék. Én azt mondom: nálunk van a legnagyobb lehetőség! Mindig öt-tíz évvel előre gondolkodom, muszáj. Most kitaláltam valami egészen új, stílusteremtő dolgot, de erről nem mondok semmit! Ki kell rukkolni valami különlegessel, mert az EU-csatlakozás után csak azok maradnak talpon a szakmában, akik nagyon tudják, mit akarnak, és azt meg is teszik. Annyit elmondhatok, hogy nemsokára karikagyűrűre szakosodunk, és értékes ékszereket készítünk kölcsönzésre.
Gyönyörű darabjaik vannak! Régi, míves ékszerek szépségét bontják ki mai formákban, ízléssel, harmóniában! Minden különleges kívánságot teljesítenek. Az üzlet fő helyén áll az a kitűző-medál, amellyel a Tahiti Gyöngy Trófeán első díjat nyertek, bekerülve a világ minden tájára eljutó katalógusba. Ez a darab is látható a profi módon elkészített honlapon (www.splendor.hu), amelyet böngészve már Debrecenből is jött hozzájuk megrendelő.
– Dani a határozott, ő mindig a munkán gondolkodik – mondja Orsi. – De idén már nem remeg a gyomrunk, ha a számlákra gondolunk, voltunk síelni, és nyáron is lesz egy szabad hetünk. Járunk ír és moldvai táncházba, és vasárnap nem dolgozunk.
Azt tervezik, hogy a műhelyben nemsokára csak Dani és a két alkalmazott, Vivi és Laci marad, Orsi otthon dolgozik majd, hiszen gyereket szeretnének.
 |
Lőrincz Orsolya és Opauszki Szilvia |
Barack-modellek
Vannak üzlettársak, akiket a közös cégről alkotott eltérő elképzelések elszakítanak egymástól, másokat egyre közelebb hoznak. Ugyanez a két lehetőség állt Lőrincz Orsolya és Opauszki Szilvia előtt is, de csak múlt időben. Ők annyi mindenen vannak túl így együtt, hogy már biztos: ideális duó az övék. Pedig az üzlet dolgaival mostanában Szilvi aránytalanul többet foglalkozik, Orsit a kétéves Lola, és a négyhónapos Fülöp alaposan igénybe veszi. De hát lesz ez egyszer fordítva is.
– Orsi otthon dolgozik – magyarázza Szilvi –, ő készíti a szabásmintákat, és mindig együtt tervezünk. Ha kell, jön ő is az üzletbe, de a napi munkát én adom ki, és én intézem az ügyeket is. Másban is kiegészítjük egymást, mert például Orsi szigorúságára volt szükség, amikor két varrónőt el kellett küldenünk, és ő a határozottabb. Ő az, aki hajlamosabb a pénzköltésre, én nem, ebből aztán az lesz, hogy költekezünk, de csak kicsit.
A Barack-ruhákat – mert Barack a kis cég neve – egyre többen keresik, és mivel a Baross utca elején van az üzlet, a Szabó Ervin Könyvtár felé igyekvő egyetemisták, gimnazisták a legbiztosabb vevőik. Az árak meglepően átlagosak, ahhoz képest, hogy itt minden darabból csak egy van. Lendületesek, hordhatóan merészek a ruháik, olyanok, hogy bennük nem elbújik, de nem is tolakodik, inkább azt mondanám, derűs magabiztossággal jelen van a nő.
– Mindig anyagra tervezünk, mert hiába képzelünk el valamit, ha nincs hozzá megfelelő minőségű, árú anyag. Lehet nálunk rendelni is, méretre vagy alkalomra is varrunk – mondják, és meglebbentik azt a szépséges menyasszonyi ruhát, amelyet úgy terveztek, hogy a polgári és a templomi szertartásra is fölvehető. Az egyikhez kis bolerót, a másikhoz, gyönyörű, áttetsző köpenyt kell a ruha fölé viselni. Kérdezem az árát, hát harmada annak, amit egy átlagos szalonban hallottam a múltkor… És mennyivel szebb!
– Úgy tervezzük, hogy még egy üzletet nyitunk, abban készülnének az alkalmi ruhák, itt pedig maradnának az utcán hordható darabok. Talán két év múlva…
Barackék is Életpálya-díjazottak, akik megkapták azt a lehetőséget, hogy két évig az alapítvány épületében, az úgynevezett inkubátorházban működtethették a műhelyüket. A bérleti díj két év alatt fokozatosan érte el a piaci árat. A lányok legnagyobb sikere talán az, hogy megmaradhattak eredeti elképzelésük mellett, hogy nem nagyüzemi ruhagyártással, hanem egyedi darabok készítésével foglalkoznak. Nem kellett megalkudniuk, pedig az egyértelmű, hogy a minőségi termékeket készítőknek nehezebb, mint a tömegárut előállítóknak. Az is nagy siker, hogy megmaradtak ugyanolyan jó barátnőknek, mint voltak, és a velük élő férfiak is elégedettek ezzel a helyzettel. Igaz, a fiúk néha már mondogatják, hogy ideje volna valami pénzt is kivenni ebből a dologból, nemcsak beletenni, de a férfiak már csak ilyenek. Végül is, jókor mondják: eljött ennek is az ideje.
Életpálya Alapítvány
www.eletpalya.hu
telefon: 215-7651, 217-1449
 |
Csapi Juli és Hruza Gábor |
Esküvő tűzön, vízen, levegőben – és föld alatt
Két pesti fiatal úgy gondolta, hogy lóháton, lányrablással, álmenyasszonyokkal és hajnalig tartó réti mulatsággal kell megadni a módját egy esküvőnek. A fenti mulatság főszereplői Csapi Juli és Hruza Gábor, egykori osztály-, ma házastársak, a szervezés közben rájöttek, hátha nemcsak egyedül ők vágynak ilyen rendhagyó szertartásra.
– Azt szerettük volna, hogy ötven év múlva is legyen mit mesélnünk, ha az unokák megkérdezik: hát ti hogyan esküdtetek meg? – meséli Juli. Ez komoly előrelátást feltételez egy fiatalasszonytól, aki úgy néz ki a maga huszonkét évével, mintha jövőre érettségizne. Párja, Gábor, komótosan bólogat. Kis jóindulattal csaknem húszévesnek tűnik, pedig mindjárt huszonhárom. Az biztos, hogy a saját esküvőjük nem volt hétköznapi, a vendégeket szekéren szállították a jásdi vízimalom melletti rétre, maguk pedig – életükben először –lóra ültek, és azon érkeztek a vigalom színhelyére.
– Szállást kellett szerezni a vendégeknek – sorolja Gábor –, megfőzetni több száz főre a lakodalmas menüt, utána kiszállítani, és volt még rengeteg apróság, ami nem tűnt fontosnak, de kiderült, az.
– Volt, amikor szinte bántuk, hogy belevágtunk – veszi át a szót Juli –, utólag azonban egyértelmű, hogy megérte. Akkor jutott eszünkbe, hogy talán rajtunk kívül is akadnak olyan bolondos fiatalok, akik másként szeretnének esküdni, mint a szüleik, de fogalmuk sincs, hogyan kezdjenek hozzá. Nekik szeretnénk segíteni vállalkozásunkkal. Rendeztünk már hegymászó esküvőt Galyatetőn. A pap is fölmászott egy dombra, a násznép pedig fal- és sziklamászó alapkiképzést kapott a szabadtéri lagzin, és öt hatalmas bográcsban a helyszínen főztük meg a lakodalmas menüt. Egy másik pár kívánsága az volt, hogy föld alatt, cseppkődíszes teremben mondhassák ki az igent.
Kérdezem, mi jöhet még, egymás szavába vágva sorolják. Lesz ejtőernyős esküvő, ahol a fiatalok nem profi ugrók lévén, hivatásos tandempilóta segítségével ugranak neki az igennek.
– Az már nem is számít kihívásnak, ha valaki hajnali háromkor egy erdő közepén szeretne örök hűséget esküdni párjának, főleg amióta egy hasonló eseményt tűzön járással fűszerezve csináltunk meg a „vevők” kívánságára.
 |
Bárány Szilveszter |
Csizmák a családból
Tamás és Szilveszter kicsi koruktól ott sertepertéltek nagyapjuk műhelyében, elkunyerálták a szerszámait és némi nyersanyagot. Jártak vele vásárokra, ott álltak mellette, árulhatták a szandálokat és a papucsokat, mert a szépséges, kézzel készített csizmákhoz csak a nagypapa nyúlhatott!
– Nem volt kötelező, inkább nyilvánvaló, hogy azt folytatjuk, amit nagyapánk csinált. A műhelyben megtanultuk tőle a szakmát, a vásárokon pedig azt, hogyan kell az emberekkel bánni. Igaz, mi már kicsit modernizáltuk az üzletet, néptáncosoknak és motorosoknak varrunk nagy teherbírású csizmákat. Mindent méretre és kézzel! Napi tizennégy-tizenhat órát dolgozunk, több ezer csizmát csináltunk már, de valahogy nem unjuk meg, nekem még mindig meleg lesz a szívem körül, ha egy darab elkészül – mondja Szilveszter.
A fiúk vásárokra, néptáncos és motoros találkozókra viszik a kész darabokat, de még így is nagyobb a szakmai, mint az anyagi elismerés. A Népművészet Ifjú Mesterei ők, és elnyerték a Népi Iparművész címet is. Jönnek hozzájuk az ország minden részéről, és úgy tűnik, jöhetnek még sokáig. Szilveszter négyéves kisfia, Márk ugyanis már megkérdezte az édesapjától: “Apa, ha nagy leszek, én is ilyen szép csizmákat szeretnék csinálni, mint te! Ugye lehet?”
