 |
| Szekeres P. Mónika |
Úgy tűnt, mindenre ráállna a kedvemért. Az esküvő után kiköltöztünk a bogárzói tanyájára, nehezen tanultam bele a gazdaasszonyságba, a korai kelésbe, abba, hogy hiába vagyok álmos, vagy fázom, menni kell, az állatoknak enni kell… Meg varrógépem se volt, talán az hiányzott a legjobban. Egy éve voltunk házasok, amikor azt mondta az uram, ha nincs gyerek, nem dolgozik. A következő évben megszületett a lányunk. Akkoriban nemigen volt szokás, hogy az első lány ne az anyja nevét kapja…
Még gyerek voltam, amikor az utcánkban egy szép nagylányt láttam minden este kiülni a házuk elé, sápadt volt, és karcsú. Aztán egyszer csak nem ült ott többé, azt hittem, a hideg, őszi szelek miatt. Anyám csak hónapok múlva mondta el az igazságot, a szép lány meghalt, tüdőbajos volt. Hát én az ő nevére kereszteltem a lányomat.
Aztán lassan minden egy kicsit könnyebb lett, napszámosokat fogadhattunk, kislányom felcseperedett, no meg én is beletörtem az ottani életbe. De nagyapád egyszer megint megállt előttem: ő nem dolgozik többé, ha nincs gyerek. Fiúgyerekre gondolt. Ma már látom, igaza volt, hová is lettünk volna a gyerekek nélkül… Így született meg apád.
A tanyaközpontban, az iskola mellett volt a katolikus templom, a környékről mindenki odajárt vasárnaponként. A családom régi református família, de hát nem volt ilyen pap a közelben. Csak nagyünnepekkor mentünk be a városba, ilyenkor jutottam el a református templomba. Amikor beléptem, hangos “Dicsértessékkel!” köszöntem, ahogy megszoktam. Már hazafelé hajtottunk, amikor rádöbbentem, miért engem nézett mindenki, még a könnyem is kicsordult a nevetéstől.
A háború mindent elvitt, amit nem, azt elvették, de mi valahogyan még évekig talpon maradtunk. Ám egy rossz, esős esztendő tényleg mindent elrohasztott, s ősszel megint jöttek az egyenruhások, őrjöngtek, mint a veszett kutya, hogy biztosan rejtegetünk. A ruhákat kiborogatták a sárba, azt mondták, akkor a bútorokat viszik. Mire én megkérdeztem: a négy széket, amink még maradt, nem baj, majd ülünk a földön… Nagyapád elsápadt, én se bátor voltam, csak vak, pedig akkor már cifra dolgokat láttunk…
Az uram legénykori barátja felkötött karral ült a bakon, úgy jött hozzánk egyszer, azt mondta, a ló rúgta meg. Furcsálltuk, mert igen értett a lovakhoz, sokan fordultak is hozzá, ha a csikó nem tűrte a szerszámot, és ő tényleg kezessé tett minden paripát. Napok múlva tudtuk meg, korábban elvitték, és egy éjszakát töltött abban a házban. Mondták, még szerencséje is volt…
De látod, ha nem kérdezel rá, ez talán eszembe se jött volna, magamtól másra szoktam gondolni, inkább egy karácsony estére. Mondtuk a gyerekeknek, gyorsan nézzenek ki az udvarra, mert most jár itt a Jézuska. Szaladtak is ki, mi meg eközben a szoba ablakán át bevettük a feldíszített karácsonyfát, amit a legényünk eresztett le kötélen a padlásról. Évekig sikerült a meglepetés, mire rájöttek, mi főzzük a szaloncukrot a szenteste előtti héten…
Amikor a gyerekek elkerültek, beköltöztünk a közeli faluba, ami csupán egyetlen utcából állt, de nekem a tanyasi élet után világváros volt…”
Erdei Piroska, a szép, makói varróleány tavaly télen végleg elköltözött, oda, ahol már várta férje és fia.
