– Lehet, hogy éppen ettől vagy annyira érdekes, izgalmas, mi több, tehetséges?
– Hát olykor szeretnék kevésbé érdekes és izgalmas lenni…
– És kevésbé tehetséges?
– Szerencsére nem az én dolgom eldönteni, hogy mennyire is vagyok tehetséges. Ha szeretnek, és bíznak bennem, akkor azt hiszem, igen, tudok jó lenni. Viszont, amikor nem szeretnek, nem érzem a bizalmat, olyan tehetségtelenné tudok dermedni, hogy magam sem értem, miért olyan fontos nekem, minek erőltetni az egészet. Ilyenkor rémes, hogy nem mondhatom például a rendezőnek, szeressen egy kicsit, mert akkor én bizony sokkal jobb lennék, mivel csak akkor értené meg, ha szeretne… Kicsit bonyolult, mint minden.
– Miért akartál színésznő lenni?
– Dehogy akartam! Húszéves koromig eszembe sem jutott, hogy színésznő legyek. Éltem a diáklányok szokásos életét: csatangoltam, buliztam, tengtem-lengtem az életben, amikor nyakig belezúgtam valakibe. Valakibe, aki történetesen filmrendező volt, és egyszer elvitt magával egy forgatásra. Soha nem felejtem el: ott állt egy csomó ember, szakadó esőben, latyakban, sárban, piszkosan, bőrig ázva, és mégis mindannyiukról ragyogott az öröm. Hogy ők ezt szeretik csinálni! Ez nagyon megragadott. Aztán, amikor szakítottunk, elhatároztam, hogy színésznő leszek.
– Sok fiúd volt? Ne tessék elpirulni!
– Nem azért pirultam el, mintha… hanem csak… nem szeretek ilyen kérdésekre válaszolni. Hogy is mondjam? Sok? Kevés? Elég. Éltem.
– Az, hogy valakinek sok fiúja volt, többnyire azt jelenti, hogy az illető képtelen megkötni a rossz kompromisszumokat, beérni a közepessel, elfogadni a megszokást.
– Igen, én ezekre képtelen voltam, vagyok.
– Megváltoztál?
– Kicsit … nagyon. Peti már jobban tud kezelni engem. Türelmes, kedves, szelíd iróniája a legelvetemültebb pillanatokban is helyemre tud tenni. Mielőtt összeházasodtunk, sokan féltettek minket egymástól…
– Voltunk néhányan…
– Tudom.
– …de belátom, tévedtem.
– Biztos?
– Te nem féltél?
– Nem.
– Akkor hadd kérdezzek valamit, amit még sohasem mertem! Te részben Kaposváron élsz, ott játszol, Péter itt él Pesten…
– Nehéz probléma… Egyrészt jobb lenne együtt lenni állandóan, másrészt remekül érzem magamat a kaposvári színházban… Fárasztó a folytonos utazgatás, meg aztán elkerül minket a megszokás, hiszen minden találkozás ünnep. Egy kolléganőm egyszer azt mondta, az a veszélye az ilyen házasságnak, hogy nem veszi észre az ember, hogy nincs minden rendben, és akkor már kész is a baj. Biztos, hogy van benne igazság, figyelni kell az intő jeleket, és vigyázni kell egymásra.
(Csöng a telefonja. Ránéz, szélesen elmosolyodik, aztán gyengéden beleszól… De ez innentől már csak kettejükre tartozik. A lényeg, hogy nincs semmiféle jel.)
