 |
Két hét múlva a tanárnő gyengéden rátette kezét a harmonikaszerűen szétnyitott lapokra, és azt mondta szépzengésű, mély hangján: Ady Endre. Vele foglalkozunk ezután. Azt akartam, hogy mielőtt hallanátok és olvasnátok, előbb érezzétek. Aztán a visszafojtott, súlyos csendben elkezdte mondani, mert sosem olvasta, mindig mondta a verset: Góg és Magóg fia vagyok én…
*
– Te csak ennyit kaptál? – a rövid mondat átsüvített a termen, és “arcul ütötte” a kislányt, aki éppen azt mesélte, hogy karácsonyra gyönyörű színes ceruzákat és a kinőtt régi helyett egy új melegítőt kapott. A középsősök nevetgéltek, sajnálkoztak, a kislány lehajtotta a fejét, egy szót sem akart többet mondani. De az óvó néni mást gondolt. Nem törődve a többiekkel, akiket feszített a vágy, hogy elsorolják új kincseiket, kérlelte a kislányt, mesélje el, hányan álltak a fa körül. A kislánynak először nem akarózott, aztán csak belekezdett. Tizenkilencen ültek az asztalnál, mondta, két bátyja Betlehemet faragott, a nővérei dalt írtak, azt énekelték, Édesanya zongorán kísérte őket, Édesapa csellózott, minden unokatestvére ott volt, meg a nagymamáék is! Sorolta a kislány, egyre jobban belefeledkezve a gyönyörű este emlékébe, az óvónő pedig figyelte az elcsöndesedő többit, az elnyíló, sóvár kis szemeket, az igazi ünnep visszfényét az arcokon.
*
– Dénes!! Hová megy azzal a … micsodával?!
– A második B-be – felelte készségesen. Aztán harciasan, ahogy mindig, kilépett a tanári szoba ajtaján, magához szorítva a naplót és – az ütött-kopott tésztaszűrőt. Csak egy új kolléga lepődhetett meg ilyesmin, mert ha az ember fizikatanár, ugyan mi mással tudná legérthetőbben elmagyarázni, mi is az a felületi feszültség?!
– Dénes hová megy?… – akkor is ezt kérdezte valaki, amikor egy márciusi délelőtt kilépett a tanáriból, és szokatlanul tétova léptekkel a szertár felé indult. Nem válaszolt, nem mondta, hogy rosszul van, hogy egyedül akar maradni.
Volt, aki Bostonból érkezett a temetésre, de jöttek a professzorok, tanárok, tudósok, mérnökök az ország és a világ minden tájáról. Ki hol dolgozott, tanult vagy tanított éppen. A tanítványok, akik tíz, húsz, harminc éve érettségiztek nála, akik talán soha nem is találkoztak, most mind együtt voltak a városszéli kis temetőben.
*
Egy oldal az újságból és egy nap az évből nagyon kevés a köszönetre. De talán jó alkalom arra, hogy mi, többiek végiggondoljuk, mit várunk a tanító emberektől és mennyit teszünk értük. Mennyit teszünk azért, hogy a méltóságuk, a becsületük, az értékük nőjön, hogy képesek legyenek az értelmes szigorra, egy olyan közegben, ahol a szabadság mögül lassan eltűnik édestestvére, a felelősség.
Kedves óvónők, tanítók, tanár urak és tanárnők, szaktanárok, osztályfőnökök, zenetanárok, edzők, gyógypedagógusok, mesterek, főiskolai, egyetemi oktatók, szakkörvezetők, fejlesztők, segítők, a pályát kezdők és annak végén járók! (Olyan jó volna, ha senkit sem hagytam volna ki…) Sok erőt kívánok mindannyiuknak, és remélem, bennünk, szülőkben társra találnak, amikor az információszerzés helyett a megtartó tudást, a jogok mellett a kötelességet, a tanításon túl a nevelést állítják munkájuk középpontjába.
Ezt köszönöm, köszönjük mindannyian!
