 |
Csigó Katalin |
“Amíg mosolyogsz rajta, nincs baj!”
– A média leegyszerűsített nőszerepeket mutat be, holott az elvárások széles repertoárjának kell megfelelnünk, amelyek ráadásul életünk különböző szakaszaiban igen eltérőek – magyarázza Csigó Katalin pszichológus. – Miközben azt sugallják nekünk, hogy a nő huszonöt és harminc közötti, a külsőségekre adó, karriert építő, határozott…
Szinte megállítja az időt ebben a korban, sem a fiatalabbak, sem az öregebbek nem kapnak szerepmintákat. Így az ötvenesek is olyanok próbálnak lenni, mint a harmincasok. Ráadásul, a problémákra, kihívásokra is leegyszerűsített megoldási mintákat kapunk. A reklámokban azt látjuk, hogy a boldogsághoz elég annyi, ha a férjem inge fehér, és a megfelelő csokit veszem a gyereknek.
A média lassan átveszi a családtól és a barátoktól a külső megerősítés szerepét. Már nem csak az tűnik helyes magatartásnak, amit ők elfogadnak, hanem az, amit talk-showkban, szappanoperákban, reklámokban látunk. Ez veszélyes, hiszen ha valakinek ezek a magatartásformák nem azonosak saját elvárásaival, az könnyen belső konfliktushoz vezethet, ami akár pszichés betegséget is okozhat, például depressziót, anorexiát, vásárlási mániát vagy fitneszfüggést.
– Kivonhatjuk magunkat e hatás alól?
– Nagyon nehéz. Kutatások bizonyítják, hogy ezek a hatások nem szűrhetők ki az életünkből. Aki tudatosan eltérő mintákat követ, az sem tudja függetleníteni magát a médiától, hiszen az ott bemutatott képtől akar eltérni, azt használja kiindulási pontként!
– Az ideálok gyakran változnak. Lehet valaki folyton naprakész?
– Vannak olyanok, akik nagyon látványosan tudják követni ezeket a szerepeket, mert a különböző a viselkedésformák valójában nem épülnek be a személyiségükbe. Az, hogy megfeleljünk az ideális nőképnek, rendszerint csak a húszas éveink elejéig fontos. Addigra kiforr a saját egyéniségünk. Jó megoldás, ha az éppen aktuális ideálhoz csak abban akarunk hasonlítani, ami illik hozzánk. Olykor, az is elképzelhető, hogy teljes szerepváltásra kerül sor, például egy szakítás után. Jó néha tudatosítani magunkban a média hatását, megnézni, milyen ideáloknak akarunk megfelelni, és mi az, ami abból valóban elérhető számunkra. Addig minden rendben, amíg ezen tudunk mosolyogni, és nem a görcsös megfelelni akarás dominál.
 |
Pócsik Anita |
“Jöhetnek a teltebb lányok!”
– Szerintem elsősorban a televíziók befolyásolják a fiatalokat – mondja Pócsik Anita, a Cosmopolitan főszerkesztője. – Rengeteg embert tudnak elérni, és ez hatalmas adu. De nagyon nagy felelősség is!
– Mit jelent ez a felelősség?
– Szerintem az egyszerűen tévedés, hogy újabban a képernyőre kerülő nők, műsorvezetők, bemondók majdnem mindenhol harminc alatt vannak. Nem számít, hogy nem képzett újságírók és szerkesztők, a lényeg, hogy úgynevezett “sztárok”. A harminc-negyven feletti korosztály mintha nem is létezne. A külföldi csatornákon érett, tapasztalt, hiteles nők vannak a képernyőn, akiket nem arról fogunk megjegyezni, hogy milyen ruhát viseltek, milyen volt a sminkjük vagy a frizurájuk. Az itthoni műsorvezetőknek nincs imidzsük, nem a saját egyéniségüket hozzák, hanem, amit a stylistok rájuk “akasztanak”.
– Nyomasztó, hogy csont-bőr modelleket állítanak be “tökéletes nőknek”?
– A női havi magazinok közül talán a Cosmo az egyetlen, amely teltebb lányokat tesz a címlapra: akiknek van mellük, csípőjük. Az összes többi sovány lányokkal dolgozik. Amikor Renée Zellweger meghízott a Bridget Jones-filmhez, ő lett volna a Harper’s címlapján. Megcsinálták a fotót, és visszamondták, mondván, hogy túl duci.
– Mi a Cosmo “üzenete”?
– Nekünk az az egyik feladatunk, hogy „rávezessük” az olvasót, hogy saját magát szeresse. Rengeteg cikkünk jelenik meg például arról, hogy ne menj el plasztikáztatni magad. Hagyd a fenébe a zsírleszívást, a mell- és orrátalakító műtétet! A természetességre ösztönözzük a lányokat.
– Mire szavaz a lap? Család vagy karrier?
– Ma már erről nem is érdemes beszélni. 1997-ben indult a lap, és utána két évig minden interjúban meg kellett védenem azokat a nőket, akik elmennek dolgozni. Egyáltalán nem vagyunk feministák, de attól, hogy a természet azzal áldott meg bennünket, hogy nekünk kell szülni, még teljesen természetes, hogy elvégzünk egy – netalán két – egyetemet, ha akarunk, akkor pedig dolgozunk. Mindenkinek joga van eldönteni, hogy szoptat-e munka közben vagy éppen három évig csak a gyerekének él.
– Milyen a sokat emlegetett “Cosmo-lány”?
– Ezt így nem lehet meghatározni. Szerintem bárki, aki annak érzi magát, és ebbe minden beletartozik, ami egy mai fiatal nőnek fontos az életében.
“Nem akarok látni több alsógatyát!”
Egy kolléganőnk vallja, a nők egy része a harmincas éveibe lépve új öntudatra ébred. Talán a biológiai óra kezd csörömpölni, talán a karrierhajsza csillapul, annyira, hogy új szerelemre éhezzen a lélek. S a testnek is igényei támadnak: azt a szoláriumbérletet, ezt a helyes kosztümöt, márkás arckrémet (…) csak megengedhetem magamnak…
Munkatársnőnk barátnője, Anna, a harmincas évei derekán vált el a férjétől. Egy napon kiderült: Imrének régóta viszonya van a munkahelyén. Annának fölkavarodott a gyomra a banális főnök-titkárnő történettől. Ennél nagyobb szabású love storyval is előállhatott volna, ha már megcsalta, mondta. Eleinte – értelmiségi nő létére – vajákostól jósnőig sodródott vigasztalásért, és nevelte a két gyerekét, majd belevetette magát a munkába:
– Mindig is munkamániás voltam, de akkor még jobban kezdtem hajtani, annak tudatában, hogy egyedül kell eltartanom a gyerekeket. Egy év telt el úgy, hogy esténként zuhantam haza, a gyerekeimet a tévé nevelte, és észre kellett vennem, hogy amikor végre együtt vagyunk, már csak üvöltözni tudok velük. Végül arra a döntésre jutottam, hogy hazaadom őket az anyámnak, aki még friss, fiatalos és az apám halála óta egyedül él. Most is hétfőtől péntekig éjjel-nappal dolgozom, de hétvégén együtt vagyunk.
Van három állásom, remekül keresek, nyaranta elviszem őket valami jó helyre. S nemrég felújíttattam a lakásomat. Amikor kész lett, gyönyörködve kihúztam egy fiókot, és rájöttem, egyetlen alsógatyát nem akarok látni többé ebben a lakásban. Legfeljebb átmeneti időre.
Állítom, én vagyok a reklámok ideális célközönsége – mindennek bedőlök, pedig amúgy nem vagyok buta, de sokadszor is megadom az esélyt a dolgoknak, hogy most aztán igazán jók legyenek. Az anyám a múltkor kijelentette: ha még egy elemmel hajtott hajkefével vagy újabb univerzális csodaszerrel beállítok, kihajít a lakásából.
Tudom, hogy sokakat irritál, ahogyan élek és gondolkodom. Az emberek könnyen ítélkeznek, különösen, ha nőről van szó. Nem akarok még több irigyet, ezért szeretném, ha a nevem titokban maradna.
 |
Soma |
Soma = Anya, Vénusz és főpapnő
– Az lenne a legjobb, ha mindenki az önmagáról kialkotott képnek próbálna megfelelni, de ehhez elengedhetetlen az önismeret – mondja Soma Mamagésa, alias Spitzer Gyöngyi. – Én három fontos szerepnek igyekszem eleget tenni: az anyai teendőimnek, a vénuszi képességeimnek és a főpapnő tulajdonságaimnak, amelyek a szellemi feladatokra köteleznek. Hiszek az önmagamhoz való hűségben, ez pedig függetlenít mindenfajta elvárástól, ugyanakkor vállalom a tévedéseimet, hibáimat is, és nem szépítek magamon.
Sajnos, eljutottunk odáig, hogy ha egy negyvenéves nő belenéz a tükörbe, akkor csúnyának látja magát. Nagyon sok asszony elfolytja magában a nőiességét, ez önbizalomhiányhoz és kielégületlenséghez vezet, amit mással kompenzálnak. A szappanopera-rajongó hölgyek például a saját életük eseménytelensége miatt képzelik bele magukat a hősnő szerepébe, egyszerűen félnek megélni a saját életüket, kalandjaikat, vágyaikat.
Örülök azonban annak, hogy mostanában kezdenek megjelenni a természetes, átalagos külsejű, nem hibátlan karakterű reklámarcok, szereplők, akikkel könnyebb azonosulni.
Katinka: “Kövéren is szerettek”
Kunovics Katinkát, a Romantic együttes énekesnőjét mindenki csodálja bámulatos kitartásáért, akaraterejéért, amellyel lefogyott több mint ötvenöt kilót. De a küzdelem még nem ért véget, hiszen Katinka még további öt kilótól szeretne megszabadulni. Egy éve diétázik, naponta két-három órát edz. Mi is épp torna közben beszélgettünk arról, vajon minek vagy kinek akar megfelelni.
– Csak a saját elvárásaimnak szeretnék megfelelni. A fogyókúrába is ezért kezdtem bele. A közönség, a szerelmem, a barátaim kövérebben is ugyanúgy szerettek, mint most. Bár a pályám kezdetén előfordult, hogy egy-egy meghallgatásról elküldtek anélkül, hogy egy hangot is énekeltem volna, mondván, nem ilyen lányra gondoltak. Ez azért gátlásossá tett, de miután már megismert a szakma, már egyáltalán nem jelentett problémát a külsőm.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem változott semmi, mióta lefogytam, de az egész nem azért történt, hogy a színpadon jobban mutassak, egyszerűen nem éreztem magam jól a bőrömben. Megérte, mert sokkal magabiztosabb és bátrabb lettem minden tekintetben.
Meghívás Csodaországba?
“Ebben a csodálatos országban az ég mindig kék, levegőszennyezés sosem fakítja el a lombok ragyogó zöldjét, legparányibb pattanás sem kezdi ki a lányok szaloncukor-rózsaszínű bőrét, egyetlen karcolás sem csúfítja az autók fényes karosszériáját. Néptelen utakon hosszú combú, barnára sült fiatal nők automata kocsimosókból éppen előkerült csillogó autókat vezetnek. (…) suhannak csendesen, drágán berendezett, tágas lakásuk vagy pompás nyaralójuk felé.
Ott aztán a jó erőben lévő papa és mama várakozik, virágos parkban, derűs hegedűkoncert közepette. A gyermekek nevetve ugrálják körül őket, majd szétveti őket az öröm… Nem bőgnek, nem lesz tetves a fejük, nem kapnak skarlátot, és nem dugják be az ujjukat a konnektorba. A mamájuk húszéves, makulátlan szépség, nincs rajta egyetlen négyzetcenti narancsbőr sem…
(…) ott van még az a szép szőke, formás tündér, aki táncikálva mossa a márványpadlót a konyhába, amely akkora, mint egy vendéglő nagyterme. Egy csodás mosópor segítségével ocsmány szennyeshegyeket új ruhák rendezett halmává varázsol.”
(Részlet Oliviero Toscani Reklám, te mosolygó hulla című könyvéből.)
