Szerelés gipszben
Vörös Sándor
A harmincöt éves Vörös Sándor üzletember: a népligeti E-klub vezetője. Ugyanakkor folyamatosan sportol. Tíz év versenyszerű úszás és hat év vízilabda után rátalált a motorozásra. 2001-től indul gyorsasági motorversenyeken a Cosmo Kupában. A sorozatról azt kell tudni, hogy általában “tuningolt”, azaz megnövelt teljesítményű utcai motorokkal lehet rajthoz állni. 2002-ben megnyerte a kupát, idén pedig felhagyott az amatőr versenyzéssel, és szerencsét próbál a profik között is.
– Persze, hogy félek, amikor motorozom – mondja Sándor. – A félelem bizonyos szintig életet menthet: visszafog, hogy ne menjek bele “öngyilkos” helyzetekbe. Ám talán nálam is jobban félt barátnőm és menedzserem, Budur Gabriella, aki minden versenyt végigizgul a pálya mellett. Miatta is gyorsan talpra állok, ha esetleg bukom a versenyen. Előfordult már, hogy csak annyit vett észre: kicsit később kerültem a célegyenesbe, mint az előző körben. Azt már nem tudta, hogy a pálya másik felén kisodródtam és felborultam a motorral, csak éppen gyorsan összeszedtem magam, nehogy halálra rémítsem. Édesanyám pedig… Neki általában már el sem mesélem, ha versenyem lesz, vagy, ha vészhelyzetben voltam. Egyszerűen nem akarom sokkolni a hírekkel.
A legfélelmetesebb esetről sem beszéltem neki, amíg fel nem épültem. (Egyre inkább úgy látom, közúton motorozni jóval veszélyesebb, mint a versenypályán…) Az történt, hogy motorral haladtam az Üllői úton. Egyszer csak keresztbe fordult egy autó: szabálytalanul akart megfordulni, a záróvonal ellenére. Telibe kaptuk a hátulját nyolcvannal… A motor darabjaira tört, én jó tizenöt métert repültem. Több helyen megsérültem, de a csuklóm volt a legcsúnyább; nem sok híja volt, hogy egyszerűen “letörjön” a kezem. Mindenki azt hitte, közelébe sem megyek többé a motoromnak (vagyis a darabjainak). Ehhez képest viszont, ahogy kijöttem a kórházból, még begipszelt kézzel elkezdtem összerakni a motort, és sok időbe telt ugyan, de amint kész lett, máris nyeregbe pattantam. Még jó, hogy anyám nem látott…
Lisztet többé nem viszünk!
 |
| Belső László |
– Ma már tudom, a legőrültebb ötletem az volt, hogy külföldi nyaralásokhoz lisztet is pakoljunk a bőröndbe – kezdi meghökkentő kijelentéssel László, aki feleségével és két lányával már bejárta Európát. A család úgy próbált lefaragni az utazások költségéből, hogy az önellátást választotta, itthonról vitték kocsival az élelmiszereket.
Néhány éve repülővel utaztak Szicíliába. László kérte a feleségét, hogy most ne csomagoljon élelmiszert, majd kint vesznek, ami kell. Palermóban, a reptéren negyven percet vártak a csomagokra, de a szalagon egyik bőröndjük sem jelent meg. Lászlót felvilágosították, hogy a külföldön feladott csomagok másik terembe érkeznek. Kirohant az épületből az őket váró taxisofőrhöz, de kintről már nem lehet bejutni a másik terembe, csak hosszas dörömbölés után nyitottak ki egy személyzeti bejáratot a zaklatott utasnak. László meglátta a bőröndöket, megkönnyebbülten felkapta őket, de leállította a vámos, és kipakoltatta a csomagokat.
László nyugodtan álldogált, mígnem a vámos előhúzott az egyik bőröndből egy zacskó fehér port.
– Mi ez? – kérdezte. A férfi lába földbe gyökerezett.
– Nem tudom – felelte. Megjelent még két vámos, és szagolgatni kezdték a port. László akkor ijedt meg igazán, amikor egy kutyát is a bőröndhöz hoztak. Csak arra tudott gondolni, hogy valaki, valahol kábítószert rakott a poggyászukba. Már maga előtt látta, hogy évekig egy palermói börtönben ül, nem lesz ott a lányai esküvőjén, vállalkozása tönkremegy, feleségét nem ölelheti… A kutya nem jött izgalomba a zacskótól, de a vámosok továbbra is tűnődve nézték a port, és Lászlótól várták a magyarázatot, aki végül megkérte a vámosokat, hogy hívják be a feleségét, hátha ő többet tud. Piroska be is jött, és a zacskót látva elmosolyodott:
– Liszt – mondta. László szívéről nagy kő esett le, de nem jutott eszébe, hogy mondják olaszul, így hagyta, hogy a felesége magyarul megtanítsa a vámosokat a “liszt” szóra, akik továbbra is értetlenkedtek, s végül mindannyian együtt kóstolgatták a “gyanús, fehér port”. Szerencsére az íze alapján a vámosok is rájöttek, hogy mi az. László mindenesetre megfogadta: többé nem hogy lisztet, de még hintőport sem visznek a nyaralásra…
 |
| Szilágyi Réka |
Szilágyi Réka évek óta mindennap vonattal megy a piliscsabai campusra. Az egyetem megállója előtt van Közép-Európa leghosszabb, kilencszáznegyvenegy méteres vasúti alagútja. Réka klausztrofóbiás, négy éve még minden alagútban szorongott. Nevetve meséli azt a kis őrültséget, amely miatt már csak emlék ez a félelem:
– Mivel naponta arra jártam, és nem úszhattam meg, hogy átvonatozzam az alagúton, úgy gondoltam, könnyebb lesz elviselni, ha átmegyek rajta gyalog is. Sibak Zsuzsával, a barátnőmmel – akiben szintén volt alagút-félsz, no meg kalandvágy is – kinéztük a menetrendből, mikor nem jár arra vonat. Nekivágtunk, nem vittünk magunkkal sem elemlámpát, sem mást. Amikor már nem láttunk a beszűrődő fényben, kezünket a falra tapasztottuk, úgy haladtunk előre. Az alagút kanyarodik, így a közepén van egy vaksötét szakasz, ez volt a legnehezebb. Amikor látni a kijáratot, akkor sincs elég fény, csak egy fehér folt a távolban, amiről tudni, hogy ott már vége. Útközben vasszerkezetekbe botlottunk, a falakról víz csöpögött, misztikus volt a hangulat, mint egy barlangtemplomban.
Beugrók vannak az alagútban, ha jól emlékszem, tizenhárom mélyedés, ötvenöt lépésenként. Fogtuk egymás kezét, tapogattuk a falat, hangosan számoltuk a lépéseket. Félúton lehettünk, amikor éles kürtjelzést hallottunk, a hátunk mögött közeledett egy tehervonat. Az alagút fala és a vonat között nem fér el ember, huszonöt lépésnyire volt a következő beugró, iszonyatos tempóban futni kezdtünk. Szerencsére sikerült beállnunk a mélyedésbe. Fantasztikus élmény volt, ahogy az orrunk előtt elrobogott a “Kószavonat”. Azóta is így hívjuk a menetrendben nem jelölt szerelvényeket. Amikor kiértünk az alagútból, felmásztunk a tetejére, lógattuk a lábunkat, majd visszamentünk a következő óránkra. Kicsit próbatételnek, kicsit kalandnak, kicsit őrültségnek tartom, de nem tagadom, volt bennem némi halálfélelem is. Viszont leküzdöttem a klausztrofóbiámat, azóta ebben az alagútban egyáltalán nem félek, és a többiben is jóval kevésbé. Kérdezték az ismerőseim: „Mi van odabent?” Az igazság az, hogy nem tudom, és nem is érdekel. Mindenesetre nem mennék át rajta újra, hacsak nem lenne muszáj!
Malacka a futóversenyen
 |
| Hanzély Ákos |
– Jó mulatságnak ígérkezett, sem a nézők, sem a versenyzőtársaim nem értették, amikor meglátták, hogy rózsaszín harisnyanadrágban, csíkos dresszben, fejemen malacfülekkel állok a rajthoz – emlékszik vissza Ákos. – Aztán kitört a nevetés, úgy emlékszem, azt a versenyt még a televízió is közvetítette, a fél ország rajtam röhögött, de nem bántam! A “hőstettel” ugyanis megnyertem a fogadást, amelyet egy farsangi bulin a barátaimmal kötöttem. A Malacka-jelmezem eredetileg a bulira készült, már akkor sikerem volt vele, nem csoda, hiszen saját kezűleg készítettem. Büszkén viseltem, úgy néztem ki, mintha egy Disney-filmből léptem volna elő! A fogadás az én ötletem volt, a tét jelképesen egy üveg pezsgő. A haverjaim közül többen kételkedtek, meg merem-e csinálni.
Hogy megtettem, azzal nemcsak a barátaimnak bizonyítottam: bevállalós vagyok, nekem is kellett egy kis megerősítés, hogy bármire képes lehetek. A 2000. esztendő volt ugyanis az utolsó évem, az olimpiára csak tartalékként jutottam ki. Úgy döntöttem, abbahagyom a sportot, és ez megviselt. Egy öttusázónak is lehetnek lelki tusái, arra pedig a legjobb ellenszer a vidámság. Persze, nem úsztam meg büntetés nélkül, az Öttusa Szövetség pénzbírsággal sújtott, mert nem a versenymezben jelentem meg. Szerencsére ezt átvállalta egy szponzoráló cég, amellyel még egy babirussát, egy különleges kismalacot is örökbe fogadtunk az Állatkertben. Így a pezsgő mellé lett egy igazi malackám is!
 |
| Turóczi Attila |
– Néha átlagemberek is tesznek életük során olyan dolgot, amelyet őrültségként élnek meg, de a legtöbb esetben ezeknek nincs folytatása. Sőt, ezeket gyakran – szalonképtelen voltuk vagy a közvélekedéstől való félelem miatt – mindenki előtt titkolják – mondja Turóczi Attila pszichológus. – Az ilyen esetekre pontosabb kifejezés az extremitás, mert a szó pszichológiai értelmében nem őrültségről beszélünk. Ezek még a normális határán belül vannak, csak egyedi kilengések. Elképzelhető, hogy valaki ki akar törni a hétköznapiságból, ezért csinál valami extrém, szokatlan dolgot. Hogy pontosan mit, azt a tudatalatti vágyak határozzák meg. Lehet, hogy egy “őrültség” után rákap az ízére, és többször is megismétli. Így vannak ezzel az extrém sportok szerelmesei is.
Tévedések vígjátéka
– Hol élsz te? Ebben az országban egyebet sem csinál az ember, csak őrültséget – közölte jósnő ismerősöm, akinek elpanaszoltam, hogy sehol nem bukkantam valami igazán eredeti női eszementség nyomára. Nos, tévedtem, amikor alábecsültem a nőket. Joli, a jósnő összeismertetett Nórival. Nincs két éve, hogy a csinos, szőke, akkortájt elveszetten magányos és állástalan vegyészmérnöknő felkereste, mert tudni akarta, mi vár rá. Jolinak megesett rajta a szíve, kivetette kártyán a Szívkirályt, aki egy nagy, kertes házban rejtőzik, és arra vár, hogy előcsalogassák. Nórinak több se kellett. Délutánonként nyakába vette a budai villanegyedeket, és egyik alkalommal nagyot dobbant a szíve. Az erkélyen megpillantotta a Szívkirályt. Negyvenes éveiben járhatott, korban éppen hozzá illett, újságot lapozgatott, és szivarozgatott. Hetekig figyelte, nőt, gyereket soha nem észlelt a közelében. Elszánta magát, és becsengetett.
– Utána legszívesebben elszaladtam volna, mert sejtelmem nem volt, hogy mit fogok neki mondani, de úgy viselkedett, mintha számított volna a látogatásomra. Ugyanis azt hitte, hogy a hirdetésére jelentkeztem. Kiderült, hogy külföldi üzletember – áldottam az eszem, hogy letettem az angol nyelvvizsgát –, és házvezetőnőt keres a feleségének. Az asszony egyévi halogatás után szánta rá magát, hogy idejön Svédországból. Nóri dermedten hallgatta. Tud főzni magyaros ételeket? Hát persze. Nincs ellenére felszolgálni az ételt, matyó kötényben és bóbitában? Mert a svéd feleség imádja a magyaros dolgokat. Ettől összerándult. A férj gyorsan ráígért százezret a havi négyszázezerre. Csábító ajánlat egy diplomás munkanélkülinek! És semmi mást nem kívánnak érte, csak annyit, hogy hetente háromszor felügyeljen a háztartásra, főzzön, és felszolgáljon talpig matyó hímzésben. Ennek már a gondolatától is kirázta a hideg, mégis beadta a derekát. Ha már elkövette élete legnagyobb őrültségét – beállított egy vadidegen pasihoz –, nem torpan meg félúton. Olyan paprikás csirkéket főzött, hogy a főnök egyre sűrűbben forgolódott a konyhában. Fél év nem telt belé, és úgy összemelegedtek a tűzhely körül, hogy Nóri menyasszonyi fátyolra cserélte a matyó fityulát. Házvezetőnőt már ő választott. Jóravaló, idősebb asszonyt. “Nem őrültem meg” – jegyezte meg. “Még csak az hiányozna, hogy más is szemet vessen az én Szívkirályomra!”
Vadas Zsuzsa
