Olyan ember, magyaráztam, akit nemcsak kérdezni lehet, mert nem csupán beszél, de beszélget is.
– Végignéztem az elmúlt két évben Önnel készült interjúkat, és szinte mindegyikben döntő részben a lovakról, a lovaglásról kérdezték. Rendjén van ez így?
– Ilyen az újságok természete. Erről kérdeznek, én meg rendre elmondom, hogy a Mester utcában születtem, ott láttam meg a lovakat, ott szerettem meg őket…
– A Mester utcában? Nem sok ló járhatott arrafelé.
– Ó, ez nem mostanában volt, hanem a hatvanas években, és akkor még bőven jártak ott lovas kocsik. Először csak az ablakból figyeltem őket, aztán jött a simogatás, majd a felkéredzkedés. A szüleim, engedve a nagy állatszeretetnek mindig olyan helyre vittek minket nyaralni, ahol volt nyúl, kacsa, liba, disznó, tehén. Én még legeltettem is, sőt, jut eszembe, az a fiú, akivel együtt terelgettük az állatokat, ma vezérigazgató egy bankban!
 |
Feleségével, Kidivel, Lénával és Emíliával, csömöri otthonukban |
– Akkor biztosan nagyon fontos volt, hogy ugyanezt a környezetet megteremtse maga körül felnőttként, hogy így nőhessenek fel a gyerekei.
– Igen, és boldog vagyok, hogy sikerült. Fű, fa, patak, lovak, kutyák, macskák, így élünk. A nagyobbik lányom, most négy éves, éppen tegnap mondta, amikor együtt gyomláltunk egy kicsit, aztán sétáltunk le a lovakhoz, hogy Apa, olyan jó, hogy mi ilyen gyönyörű helyen élünk…! Most az óvodástársai járnak hozzánk lovagolni, a húsz gyerekből tizenhatan. Ha csak ötükben megmarad az állatok, a ló, a természet szeretete, már adtunk nekik valami fontosat. Na, tessék! Már megint a lovaknál tartunk.
– Akkor menjünk egy kicsit vissza a Mester utcába. Otthon a családban milyen értékeket tartottak fontosnak a szülei?
– Azokat, amelyekről sokat beszélünk ugyan, de nem eleget. Ilyenek mint család, hit és szeretet. Jártunk iskolába és jártunk templomba, otthon pedig kiegyensúlyozták, melyiknek, hol a helye. Édesapám Temesváron született 1902-ben, kilenc nyelven beszélt, filmrendező és színész volt, de csak filmrendező-asszisztensig vitte, mert negyvenötben nem adta be a derekát. Ha jól emlékszem, háromezer-hatszáz forinttal ment nyugdíjba a Budapesti Csokoládégyárból a hetvenes évek közepén. Brigádvezető volt, de ott is kultúrgárdát csinált, rendezett és játszott.
 |
Máig tápláló gyökerek: a szülők |
– Erős lelkű ember lehetett.
– Különleges ember volt! Aki csak ismerte, imádta. Bármit kérdeztem tőle, mindent tudott. A görög-római kultúrától a világpolitikáig mindent! Világpolgár volt, aki Bécsben, Rómában, Berlinben, Párizsban tanult, szerzett három diplomát és olyan emberekkel barátkozott össze, mint Jean Gabin vagy Vittorio de Sica. Volt tengerész, bokszoló, könyvelő, Oscar-díjas filmet lehetne csinálni az életéből. Este, amikor hazaértem a színházból, vacsorával várt meg egy pohár borral vagy egy üveg sörrel. Leültünk, ő mondta a történeteit, de úgy, hogy leestem a székről a nevetéstől. És nem volt egy magnóm, hogy letehettem volna elé, mint ez itt, és felvettem volna!…
– Pedig az ilyen történeteket meg kell őrizni, és tovább kell adni.
– Emlékszem, mindig akart egy írógépet magának, de hát nem volt rá pénzünk. Szoktam róla mesélni a gyerekeknek, illetve még csak a nagyobbiknak, és ő kéri is: Mesélj a nagypapiról vicces történeteket…! Olyankor mesélek.
Fantomra hangolva – II. rész>>
