 |
Az igazán jól, hasznosan megtanultaknak is a teljes kikapcsolódás, elfordulás – másfelé fordulás -, pihenés kell, hogy lesüllyedve a lélek mélyebb rétegeibe személyiségünk részévé váljanak, átmenve a tisztító és érlelő (képességé érlelő) „feledésen”. Igen, a tanuláshoz, a képzéshez hozzá tartozik a tényleg szünetként – vakációként! – hasznosított szünet!
Más felöl: az emberrel foglalkozó tudományok manapság egyre sűrűbben hangoztatják, annak az érzésnek, élménynek a fontosságát, hogy értünk valamihez, hogy meg tudunk csinálni valamit, hogy magunkat illetékesnek érezzük (a vízcsap javítástól a futball szabályokig sok mindenben). Tudunk beszélgetni, és tudunk vitatkozni, felismerjük a nekünk való és a nekünk nem való (mert esetleg minket untató) dolgokat – azaz van kritikai álláspontunk -, nem lepődünk meg, ha hirtelen úgy látjuk, hogy két egymással ellentétes dolog egyszerre igaz…
Ezeket a képességeket – és még egy sor ehhez hasonlót – a tudomány kompetenciáknak, sőt „kulcskompetenciáknak” nevezi.
A kompetencia valamiféle alapvető hozzáértést, illetékességet, szakértelmet jelent és a kulcskompetenciák azok, melyekre az élet során a sikeres működéshez – és a további, a többi kompetenciák elnyeréséhez – alapvetően szükségünk van. És amelyek kedvező körülmények között, kedvező környezetben – mintegy a változó életkoroktól is meghatározottan – úgy szólván maguktól is fejlődnek, kifejlődnek, de amelyekkel az általában csak oktató iskola nem sokat törődik. Illetve: tananyag központú szemléletmódjával, és azzal, hogy mindig arra kíváncsi, hogy mit nem tud a gyerek, és soha nem arra, hogy mit tud, és azt hogyan tudja, kifejezetten rongálja a kompetenciák kibontakozásának és megerősödésének esélyeit!
Azt az érzést ugyanis, hogy képes vagyok valamire, hogy meg tudok valamit csinálni, hogy meg tudok oldani egy élethelyzetet, az aprócska de folyamatos sikerek erősítik meg.
Ezek a képességek általában a cselekvésben bontakoznak ki.
Sajnos a mai iskola a cselekvést nem sokra becsüli. Holott az értelmi intelligencia mérései is kétfelé bontják az intelligenciát, egy cselekvéses és egy szóbeli részre, és hangsúlyozzák, hogy a gyerekkorban általában a cselekvéses rész az erősebb, és viszi magával a szóbeli rész kifejlődését.
Az iskolai osztályzatok az intelligencia tíz tényezőjéből – melyből öt szóbeli és öt cselekvéses, az egyik legelterjedtebb mérő módszer szerint – mintegy kettőt értékelnek, és mind a kettő a szóbeli tartományba esik. (Az egyik a lexikális emlékezet, a másik egy matematikai készség.) A cselekvéses részt úgyszólván meg sem érintik.
Felejtsük el hát legalább nyárra az iskolát, és teremtsünk lehetőséget gyerekeinknek mindenre, ami cselekvés, mozgás, játék, beszélgetés…
A kilenc-tizenegy éves gyerek, már felismeri és el is tudja fogadni bizonyos szabályok szükségességét a közös játékban (beszéltünk már róla, hogy ezelőtt az életkor előtt nem helyén való szabályokhoz kötött társasjátékokat játszani), és mivel így több örömhöz, élvezethez juthat, ezért követni is fogja ezeket a szabályokat. És ez a fajta szabálykövetés már egy „kulcskompetencia” az együttes létben. Másik példa: a problémák arra valók, hogy megoldjuk őket, legyen az egy Colás doboz kinyitása, vagy jól és könnyen fellobbanó, erőteljesen égő – tehát megfelelően rakott – tűz felépítése a tábortűzhöz, vagy bicikliszerelés útközben…
Aki hajlandó próbálgatni, amíg a megoldásig jut, vagy megfigyeli a szinte szótlanul nyújtott segítséget, az egyre világosabb felismerésekre tesz szert, és problémamegoldó kompetenciája erősödik. Aki el tudja mesélni, amit akar – mert nem javítgatják közben nyelvhelyességi szempontból, és nem emlékeztetik arra, hogy „bevezetés, tárgyalás, befejezés”, és nem is vágnak a szavába, hanem netán élvezettel hallgatják, meghallgatják, végig hallgatják -, az elbeszélő (mint mondják narratív) képességeiben fejlődik…
Minderre kitűnő lehetőséget ad a nyári szabadabb, kalandosabb, több cselekvésre lehetőséget adó életük a gyerekeknek, netán az utazások, vagy táborozások tapasztalataival melyek az együttműködést az információk feldolgozását, a döntési képességet, vagy éppen az életvezetési képességet erősítik – melyek mind-mind a már emlegetett, a későbbiekben olyan fontos „kulcskompetenciák” körébe tartoznak.
A nyár tehát nemcsak a termékeny felejtés fontos ideje, hanem a másfajta, az életben, a beválásban, a boldogulásban az iskolában tanultaknál sokkal fontosabb képességek fejlődéséé, spontán fejlesztéséé is.
