– Madonna telefonszámát hamarabb megszereztem volna, mint a tiédet – mondom neki, mikor aztán személyesen is találkozunk egy étterem teraszán.
– Annyira privát dolog az ember telefonszáma; számomra ez nem olyasmi, amit mindenkinek tudnia kellene.
– Szerettem volna olvasni rólad valamit, mielőtt találkozunk, de alig találtam cikket. Bujkálsz az újságírók elől?
– A bulvársajtótól elzárkózom. Nem tartom fontosnak, hogy nyilatkozzam, és valóban, évente két cikket vállalok. Bár tudom, hogy olyan cégnél dolgozom, ahol elvárnák, hogy – magamon keresztül – reklámozzam a csatornát. De az én személyiségem távol áll az ilyesmitől. Attól is tartok, hogy “tüncike” leszek – lefestem magam tökéletesnek, ahogy az már az interjúkban szokás. Pedig tizenéves korom óta küzdök a tökéletlenségeimmel. Jó tanuló voltam, a legtökéletesebb kislány, aztán felkerültem a városba, a gimnáziumba, ott már volt nálam jobb, majd rájöttem, hogy nem is vagyok okos, csak szorgalmas. Bekerültem a tévébe, és a külsőségek is egyre fontosabbak lettek. Meg kellett küzdenem azzal, hogy nincs tökéletes bőröm, hogy szélesebb a csípőm, mint az átlagnak. Ráadásul egy évig Bálint Antóniával dolgoztam, aki valóságos szépségkirálynő…
Visszatérve a kérdésedre, több dolog miatt nem szeretek interjút adni: ha az életemre kíváncsiak, azt már elmeséltem többször is. Ha valami “világmegváltó” dologról kérdeznének, akkor azt gondolnám, mit bölcselkedjek itt harmincévesen? Én csak egy időjárás-jelentő vagyok!
– De ma már ott tartunk, hogy az időjósok is “sztárok”.
– Na látod, ez a harmadik, amiért nem szeretek interjút adni. Két nap múlva hallok egy Kossuth-díjas művészt, aki nyilatkozik a címlapon nyüzsgő sztárocskákról… És sajnos, én is ott vagyok közöttük. Sajnálom, hogy ez így alakult, mert nem a médiaszereplőknek kellene címlapon szerepelni, és én, aki alapvetően könyvtár-magyar szakos tanár vagyok – és akihez sokkal közelebb áll egy tehetséges színész –, közben a médiás oldalra kerültem.
 |
Öcsém esküvőjén tavaly augusztusban |
– Jó kis ellentmondás.
– Ezért szeretek inkább hallgatni. Az életem sok szálon fut, és van, amit előrébb helyezek, mint a televíziózás. Például az iskolát. Most szerzem a harmadik diplomámat: egy évem van hátra a jogi karon. A tanítást is éppen azért hagytam abba, mert túl nagy volt az ellentmondás a tanári és a tévés munkám között. Tanárként nem voltam megbecsülve sem anyagilag, sem sehogy, a gyerekek viszont éppen azért imádtak, mert benne voltam a tévében. Ez a végén már annyira kettős helyzetet teremtett, hogy nem tudtam átadni azokat az értékeket, amelyeket egy pedagógusnak muszáj lenne. A személyiségemmel próbáltam hatni rájuk: ne igyanak, ne dohányozzanak, viszont tanuljanak. De amikor azt akartam nekik elmondani, hogy ne legyenek televíziófüggők, akkor elveszítettem a hitelességemet.
– Szerettek a gyerekek?
– Igen. Pedig nagyon szigorú és következetes voltam.
– A tantestület is szeretett? Hogy álltak hozzád, amikor egyszerre dolgoztál a tévében és az iskolában?
– Sajnos, ebből mindig volt problémám. De megbirkóztam vele. Valamennyire meg is értettem a kollégákat. Nem akartam bántani őket, még annyira sem, hogy azzal védekezzem, amit egyébként gondolok: mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Ha valaki elégedetlen, küzdjön, de ne húzza le a másikat!
Gyermekvédelem és meteorológia – II. rész>>
