 |
– Figyelj – magyaráztam a fiamnak két éve, nyaraláshoz készülődve. – Ahová megyünk, talán olyanokkal is találkozunk, akik még soha nem láttak magyarokat. Nem mindegy, mit gondolnak rólunk, hát úgy viselkedj odakint! És később is, mindig, bárhová utazol!
Így történt, hogy azon a nyáron Máltán hitem szerint öregbítettük az ország jó hírnevét, bár ma sem tudom feledni azt a trafikosnőt, aki eltelve a velünk való beszélgetés örömével, végigsimítva a gyerek fején megjegyezte, milyen kedves kínai(!) család vagyunk. (Nem hagytam annyiban a dolgot, elvégre a kínaiak hárommilliárdnyian vannak, építsék csak fel maguk a saját renoméjukat!)
Mindezzel csak azt akartam jelezni, hogy ne bízzuk az ország hírét kizárólag a porcelánra, a szalámira, de még jóféle borainkra és a konyhánkra sem. Vigyázzunk rá mi magunk!
 |
| Vesztergombi Ferenc és Csaba |
A magyarok dicsőségtábláján igen előkelő helyet foglalnak el a borok. Nyár elején Bordeaux-ban, a világ legnagyobb és legtekintélyesebb borfesztiválján a szekszárdi Vesztergombi Pince Csaba cuvée-je kategóriájában aranyérmes lett, és ugyancsak aranyérmet vihetett haza, Villányba Tiffán Ede és fia, Zsolt.
Borászemberrel beszélni öröm. Nemcsak a hűs pince meg a kadarka miatt, hanem mert egy borász sosem cinikus, nem hitetlen, nem lusta. Tartás és erő kell ahhoz, hogy minden évben egy kicsit mindig mindent elölről kezdjen, bízva a természetben és magában.
– Szekszárd első hegybírója Vesztergombi volt – mondja Csaba. Mutatja a családi címerben a rókát, aki szőlőfürtöt tart a mancsában, és mesél a negyvenéves pauzáról, amikor személyenként mindössze négyszáz négyszögöl területen lehetett szőlőt termeszteni. De Vesztergombi Ferenc, Csaba édesapja készült a változásra, amikor lehetett, földet vásárolt, telepített, így 1992 óta cégszerűen üzemel a családi pincészet.
– Jelenleg tizenöt hektáron termelünk. A borvidék jellegéhez képest kicsit eltolódtunk a vörösborok irányába – mondja Csaba. – Legnagyobb területen kékfrankosunk van, kadarkából is többet szeretnénk, mert az úgy tűnik, kitörési pont lehet a külföld felé, hiszen igazi hungarikum.
Milyen jövő vár a magyar borra?, kérdezem apát és fiát, reménykedve, hogy italaink minőségét jó hírük is utoléri a világban. Egy-egy ilyen siker visszahozhatja-e azokat az időket, amikor egy palack szekszárdi négyszer annyiba került, mint egy bordeaux-i?
– Olyan piacokon kell helytállnunk, amelyeket mi csak tíz éve ismerünk, a többiek ötven éve – mondja Vesztergombi Ferenc. – Mi hagyományokon alapuló, nagy minőségű borokat készítünk, ezért is épül az új pincénk. Ha minden jól megy, idén már oda szüretelünk. Nem volt könnyű döntés, mert szinte elölről kezdtünk mindent, de másként nem lehet. Pontosítok: lehet, csak éppen abba a kategóriába, ahová mi törekszünk – ez a borpiramis felső három százaléka nemzetközi szinten – nem. Ilyen döntést az ember magáért, de még a fiáért sem hoz, csakis akkor, ha abban bízik, hogy a család generációkon át őrzi, adja tovább a borászatot. Nálunk eldőlt, Csaba borász lett, de már szeretném az unokákat is látni, bevezetni őket a szakma titkaiba, szépségeibe.
Jó jel, hogy Vesztergombiékén kívül még hat-hét új pince épül Szekszárdon. Ferenc tagja a Pannon Bormíves Céhnek is, a tizennyolc tagú testületben az ország borvidékeinek legjobbjai gyűlnek össze. Ma már egy-egy fontos döntés meghozatalakor megkerülhetetlen az ő véleményük, együtt őrzik a magyar borok minőségét.
Közös kincseink: a hungarikumok – II. rész>>
