– Miért akarsz búvárkodni, ha így félsz? kérdezte a kedvesem. Például az akváriumban is megnézhetnénk, milyen halak élnek a Vörös-tengerben tette hozzá reménykedve.
– Mert kalandvágyó vagyok feleltem vidáman.
Beszálltunk a csónakba. Musztafa kapitány vezette a járművet, egy francia férfi is velünk tartott. Lassan elhagytuk a partot, és a párom elérkezettnek látta az időt a vallomásra: valójában irtózik a tengeri herkentyűktől, főleg, ha élnek és mozognak (utóbbi azért jelen esetben valószínűsíthető volt), nem bírja a mélységet, mellesleg tériszonya is van, tehát az ő vízimentői szolgáltatásaira ne nagyon számítsak, mert örül, ha saját magát kimenti. Elmondtam, én is nagyon félek, ráadásul annak idején elblicceltem az úszásórákat, és a vízijártassági vizsgán is csak úgy mentem át, hogy amikor az úszómester nem figyelt, azonnal leálltam a medencében. E vallomások után megszorítottuk egymás kezét. Már csak apámban bízhattam.
A hajó lehorgonyzott. Szárazföld sehol. Musztafa közölte, alattunk tízméteres a mélység.
– Kérek egy mentőmellényt fordultam a kapitányhoz. Sajnos, nyomban megtudtam, hogy ez a vízi ruházati darab nem kötelező felszerelés a hajón, így Musztafa sem rendelkezett vele. Húztam az időt, apu ereszkedett a vízbe először, a párom elkeseredett arccal követte, lassan én is bebújtam a sárga maszkba és bemerészkedtem a tengerbe, családtagjaimat keresve. Apu viharos tempóban közeledett is a vízben a hajó felé, kezében órát szorongatott.
– Találtad? lelkesedtem.
– Nem. Leszakadt a csuklómról, amikor hadakoztam velük mutatott a háta mögé, és már lépett is fel a hajóra. Nem tudtam, miről beszél. Amikor már be mertem tenni a fejem a vízbe, fantasztikus színű halakat láttam. Olyan volt, mintha egy másik világba csöppentem volna. Aztán egy nagy raj közeledett felém nem alattam lebegtek, hanem a víz felszínén, kék színük volt, nagy, amorf a formájuk, és mintha direkt kipécéztek volna maguknak. És akkor beugrott! Medúzák! Hát nem én óvtam az olvasókat az egyik cikkemben, hogy ne érintsenek meg medúzát, mert mérges a csípésük? Halálos veszedelembe kerültem! Életmentő szeretteim egyike már a hajóra menekült előlük, a másikukat nem láttam. Magamra maradtam. Úgy éreztem, évekig tartott, mire kievickéltem. A francia férfi a nyomomban volt, ijedt arccal kászálódott a hajóra. Apu már ott ült, és megtudtam, ő, a vízi ember úgy megrémült a medúzáktól, hogy semmi kedve a továbbiakhoz. A párom tőlünk jóval távolabb úszkált, teljes nyugalomban.
Musztafa kiemelt egy hatalmas, harminc centi átmérőjű medúzát a vízből, s mutatta, az arab gyerekek ilyenekkel labdáznak a parton, nem kell félni tőlük, de ha fekete színűt látunk, kerüljük el. Újra beküldött minket a vízbe, majd eltávolodott tőlünk a ladikkal, mi ott maradtunk újra a tenger közepén. Apám gyorsúszásban (hihetetlen gyors úszásban) követte a hajót, velem mit sem törődve, de még visszaszólt, hogy ő akkor is irtózik a medúzáktól, és úgy láttam, a párom a távolban kinézett egy korallzátonyt, ami fölött már ellebeghet a következő nyaralásig. Elindultam én is a csónak után. Alattam a mélység, belefutottam egy – legalább száz, kék medúzából álló – rajba, mögöttem tempózott a francia, reménykedtem, legalább majd ő kiment, aztán amikor időtlen idők után a hajóhoz értünk, francia útitársam felsóhajtott:
– Végig magában bíztam. Abban, hogy majd maga megment, ha valami baj van.
A nevetéstől fuldokoltam. Ha tudná, hogy úszni is alig tudok, meg félek is ettől az egésztől… Végül Musztafa megelégelte a bénázásomat, beugrott a vízbe, kézen fogott, és elvitt a legszebb korallzátonyokhoz. Felhozott a mélyből egy-két kagylót, és elhessegette szerencsétlen medúzákat az utamból. A páromra végül sokat kellett várni, elvarázsolta őt a tenger színes élővilága. Apu határozottan kijelentette, neki ennyi elég volt a búvárkodásból. Egyetértettem vele.
Azonban hazaérkezésünk után láttam egy jó kis búvárfilmet, és arra gondoltam, ki kellene próbálni, milyen lehet az igazi, a palackos merülés. Ám ezt az ötletemet még nem mertem elmondani a vízimentőimnek…