nlc.hu
Aktuális
Az igazihoz mentem feleségül – II. rész

Az igazihoz mentem feleségül – II. rész

– Sokat diétáztál életed során?

– Ritmikus gimnasztikás időszakomban rengeteg kemény fogyókúrát csináltam végig. Ezek koplalásból álltak: öt kilót is leadtam pár nap alatt, a verseny előtt, aztán visszaszedtem a kilókat a verseny után. Sokkal egészségesebb a fitness, mert ugyan nem ehetek bármit, de nem kellett koplalni. Szeretem például a jó lecsót, a sült húst zöldkörettel, és mindent, ami finom. Majdnem ugyanazokat a „normál” ételeket eszem, mint amiket a férjemnek, Krisztiánnak tálalok.

 – Ő volt az első szerelem az életedben?

– Nem, de ma is úgy érzem, hogy az igazihoz mentem feleségül!







Krisztiánnal új szenvedélyünk a curling
– Hogyan ismerkedtetek meg?

– Amerikába utaztunk egy versenyre, ő fotósként kísérte el a csapatot. A gépen egymás mellett ültünk, beszélgetni kezdtünk, aztán abba sem hagytuk… Hazaérkezés után rossz volt az elválás, hiányoztunk egymásnak. Randevúzni kezdtünk, és másfél évvel később összeházasodtunk.

– Hány éves voltál akkor?

– Húsz.

– A szüleid nem ájultak el, amikor húszévesen bejelentetted, hogy férjhez mész?

– Nem, mert imádják Krisztiánt. Amikor mondtam nekik, hogy összeházasodunk, mert ő az igazi számomra, akkor tudták, hogy ezt már jól meggondoltam, nem csupán múló fellángolás. Horoszkópom szerint Bika vagyok, két lábbal állok a földön, csak olyasmikről álmodozom, amiről tudom, hogy reális, megvalósítható.

– Mi fogott meg Krisztiánban?

– Okos, intelligens, nagyon jó a humora. Mindig meg tud nevettetni. Remek köztünk az összhang.

– Milyen volt az esküvőtök?

– Mint a filmeken: lufik, családtagok, barátok… Októberben találtuk ki, hogy házasodjunk össze, és novemberben már a felesége voltam. Idén lesz a hetedik házassági évfordulónk. Ilyenkor mindig kettesben vacsorázunk, és kis ajándékkal kedveskedünk egymásnak. A szülinapokon is váratlan meglepetésekkel várjuk az ünnepeltet. A múltkor például meglepetéspartit szerveztem Krisztián születésnapjára. Az olaszországi nyaralásból jöttünk kocsival, és úgy szerveztem, hogy mire hazaérünk, összegyűljön nálunk a baráti társaság. Krisztián semmiről sem tudott, még az utcába érve sem gyanakodott, mert azt is megbeszéltük, hogy a vendégek távolabb parkolnak a kocsijukkal. Amikor aztán beléptünk az ajtón, ott várt az összes barátunk. Hihetetlen jó bulit rendeztünk.

– Gyakran van nálatok vendégség?

– Meglehetősen, és igen nagy a baráti társaságunk. Sokszor összegyűlünk játszani. Kedvencünk a „gyilkosos” szerepjáték, amikor van két-három gyilkos, egy felügyelő, egy játékvezető, a többieknek pedig ki kell találniuk, kik a gyilkosok.

– Közel laktok a szüleidhez?

– Ők a fővárosban laknak, mi Szentendrén, de naponta beszélek velük telefonon. Anyu az óráimra is jár. Korábban semmit sem sportolt, elég rossz volt a kondíciója, nem volt jó a kedve. Három éve úgy döntött, eljön hozzám – nem én erőltettem –, és gyökeresen megváltozott az élete: remek a fizikai állapota, nyitottá és jókedvűvé vált.

– Édesapád ismert sebész. Kezelt már téged?

– Szokott, de műtétre szerencsére még nem volt szükségem. Néha kapok tőle egy injekciót az izomhúzódásaimra, sérüléseimre, hogy hamarabb rendbe jöjjek, vagy ha kificamodik az ujjam, a helyére teszi…

– Azt hallottam, „kutyagyerekeid” már vannak.

– Ó, igen. Egyébként félek a kutyáktól, fóbiám volt tőlük. Illetve, még ma is van: ha egy ismeretlen kutya ugatni kezd rám, nem bírok megmozdulni, csak állok, mint akit megbabonáztak.

– Akkor terápiaként tartasz kutyát?

– Annak is nevezhetjük, mert már múlóban a félelmem. Persze, a sajátjainktól sosem féltem. Mindkettő boxer, imádnivalóak, lóg a pofájuk, és minden érzelem meglátszik rajtuk. Ha elutazunk, nagyon szomorúak. Csak ülnek a teraszon, egymásnak dőlve, és sugárzik róluk az elkeseredettség, pedig olyankor sem maradnak egyedül, hiszen egyik barátunk költözik ideiglenesen a házunkba. Az idősebb kutya, Sába hat és fél éves, őt Amerikából hoztuk, a fia, Arnold már itt született. Tényleg olyanok, mintha a gyerekeim lennének. Már el tudnék képzelni egy saját gyereket is, de Krisztiánnál még nem jött el ez az idő. Nem sürgetem. Tudunk várni pár évet, nincs hova sietnünk, hiszen ő harmincegy éves, én huszonhét vagyok. Most még hajt bennünket a vágy, hogy utazzunk, kicsit szabadon éljünk.

– A férjed is sportol?

– Most már igen. Ő is curlingezik, mint én.

– Az micsoda?

– Téli olimpiai sportág, csúszókoronggal kell játszani, speciális, desztillált vízből készített jégpályán. Négy ember alkot egy csapatot. A téli síeléskor, a barátainkkal kipróbáltuk esti szórakozásként, nagyon megtetszett, rögtön komolyan vettük. Alakítottunk egy lány- és egy fiúcsapatot, Kanadában egy kurzuson elsajátítottuk az alapokat, és edzéstervekkel jöttünk haza. Megkezdtük a kemény felkészülést, mindkét csapatunk megnyerte a magyar bajnokságot, hamarosan megyünk az Európa-bajnokságra és talán egyszer majd az olimpiára. Ez olyan, mint egy új szerelem: kitaláltuk, keményen dolgozunk, és erre költjük a pénzünket. Nagyon élvezzük!

– Cél az olimpia?

– Van más célom is: a Testnevelési Egyetem tanári szakán végeztem, s jelentkeztem a doktoranduszra. Kitűnő eredménnyel végeztem el az első évet, még van három év, és ha utána megvédem a disszertációmat, akkor a sporttudományok doktora leszek. Ez a közeli célom, a távolabbi pedig az, hogy kijussunk a curlinges csapattal a 2010-es téli olimpiára.

– Az még nagyon messze van!

– Igen, de a 2006-os túl közeli ahhoz, hogy reális legyen. Mint mondtam, csak olyasmiről álmodozom, ami megvalósítható. A 2010-es részvétel a cél. Addig keményen kell edzeni, és türelmesnek kell lenni. Úgy érzem, mindkettőre képes vagyok.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top