5 éves!

“Megszoktam, hogy jól keresek, önálló, független vagyok. Akkor meg egy csecsemő rabja voltam. Mégsem tudtam volna másra hagyni, azóta is Ő a legelső, a munka csak utána. Hároméves koráig itthon maradtam vele, sokat játszottunk, meséltünk, most is minden este mese van. Nehezítette a helyzetet, hogy francia apukája szintén hároméves koráig ingázott Svájc és Magyarország között, sokat voltam egyedül a szüleimmel. A kisfiam (Antal) okos, értelmes, jó mozgású. Az apja (aki hatvanöt éves, határozott, okos férfi, sok gyengédséggel irántunk) nem beszél magyarul, így Tóni beszél franciául is. Nemrég viszont döbbenten tapasztaltam rajta a félelem, a szorongás apróbb jeleit. Engem nagyon félt; ha velem van, én nem mehetek el a közeléből csak úgy, hogy mindig lásson, halljon. Ha itthon vagyok is, folyton ellenőriz, hogy megvagyok-e. Azt már elfogadta, hogy elmegyek dolgozni (szerencsére a közelben van az irodám) s az apjával marad, vagy, ha ovi van, odamegy. Esetleg a nagyszülőkkel van, de ha egy mód van rá, ilyenkor inkább velem jön. Még most sem mehetek el a vécére sem nyugodtan. A zuhanyozófülkét nem lehet teljesen becsukni, rést kell hagyni…

Figyel arra, nehogy ne lehessen az ajtót kinyitni. Éjszakára még most is pelenkát kér. Ha nincs rajta, bepisil, mert nem ébred fel. Próbáltam felkelteni, hogy pisiljen, de nem ébred fel, és nekem sincs mindig erőm felkelni, keltegetni. Aztán a televízió: szerintem minden perc tévé előtti idő elvesztegetett, haszontalan, ráadásul öli a fantáziát, a kreativitást. Mégis megengedem, mert úgy gondolom, hogy ami tiltott, az vonzó, és majd a nagyiéknál úgyis nézi. (Az ovi után, “pihenésképpen”, egy-két órát!) Ugyanez a helyzet a számítógéppel. A játéklehetőséget nem én mutattam meg neki, de miután megismerte, nem tiltom.

Nem érzek magamban erőt, hogy behatároljam őt ezekben a dolgokban, holott idegesít, ha ilyesmikkel foglalkozik, és el is mondom időnként, hogy én nem helyeslem. (A nagyszülők nem is értik, miről beszélek, “hiszen ez a mai korral együtt jár”, és normális.) Ami viszont a “rendes” játékot illeti: Toncsi egyedül alig játszik. Mindig valamelyikünkön lóg. (Délután a játszótéren öttől hétig, nyolcig jókat játszik a “barátaival”.) Mit tegyek, hogy egyedül is kedve legyen játszani? Még egy utolsó kérdés. Nagyon nagy erővel jelentkezik nála a győzni akarás. A társasjátékban, szituációs játékokban mindig Ő akar nyerni (hagyjuk neki). Helyesen tesszük-e?”

dr. Vekerdy Tamás válasza >>