Egy olyan tehetséges embernek, mint amilyen te is vagy, ez nem túlontúl kis játéktér?
A szülői házban
Most nagyképű leszek. Létezik olyan hírműsor, ahol azt mondom, jó, ha az elmondottak negyven százaléka igaz. A közszolgálati televízióban ez ma hatvan százalék fölött van. És ebben nekem igenis, szerepem van.
Ez elég neked, aki korábban remek riportokat készítettél? Keményeket, heveseket.
Természetesen nem elég. Azért ténykedek, hogy legyen ebből idővel hetven, vagy hetvenöt százalék.
Ez amolyan cserkészvirtus?
Nem tudom, nem gondolkodtam még ezen. Nem is szoktam az ilyesmin meditálni. Végzem a dolgomat. Ez most éppen az, hogy egy hírműsorból hozzam ki a maximumot.
Lehet, hogy öt perc múlva más lesz?
Öt perc múlva még nem, de tíz perc múlva esetleg igen. A tavalyi év igencsak meghányt és vetett ahhoz, hogy előre nagyon semmiben se legyek biztos. Néhány hónapon belül halt meg a mamám és a papám, aztán történt az a bizonyos baleset, amely akár lehetett volna végzetes is…
Megváltoztatott?
Szüleim halála óta megállapodottabb vagyok. Ők számomra örök megméretést jelentettek. Külső normát, amelyhez hol alkalmazkodni próbáltam, hol szembeszegültem vele. Szinte freudi küzdelem volt, heves érzelmi megnyilvánulásokkal. Amióta nincsenek, saját magammal vagyok elszámolásban. Szabadabb lettem, és magányosabb is.
És a baleset?
Erről nem szeretnék már beszélni. Nincs mit. Tanulság nélküli lidérces történet. Szakadó esőben megcsúszott az autó, és zumm, beleszaladtam a szemközti árokba…
Mert hallottam olyasmit, hogy gyorsabban vezettél…
Ez marhaság. Ott volt a kocsiban a két gyerek és a párom is…
Csúnya, amit mondok, de ettől még sajnos, követhetünk el kapitális baromságokat is. Volt, hogy én is beleindultam gyerekkel a villogó zöldbe, és pirosban értünk át. Mai napig sem értem, miként lehettem ekkora hülye.
Oké, igazad van. Éppen ma fordult elő, amikor a kisfiammal jöttünk le a libegőtől, hogy el akartam érni egy zöldet, és jobban beletapostam a Budakeszi útnál. A fiam meg is jegyezte, hogy úgy vezetsz, apu, mint egy víziló. De, amikor történt a baleset, teljesen szabályosan vezettem, mégis jött egy fatális csúszás. És tudod, mi a poén?
A történeteidben többnyire nem szoktam tudni, mi a poén.
Elmondom. Idén, a baleset napján, július 20-án ugyanazon az úton jöttem, csak a másik oldalon, amikor megint jött egy éktelen felhőszakadás. Két métert alig lehetett látni előre. Megálltam az út mellett, és vártam, hogy elálljon az eső. Ugyanakkor emlékszem korábban fordult már elő, hogy jeges úton elindultam Münchenből, és miközben az osztrák pályán az autók sorra csúsztak az árokba, én a legnagyobb lelki nyugalommal elvezettem hazáig.
Óvatosabb lettél?
Bizonyos szempontból igen. Más szempontból pedig vakmerőbb. Írok. Könyvet, könyveket. Kezdtem egy önéletrajzi könyvvel, de magáról mindenki könnyebben ír, mint másról. Új kihívást kerestem. Alapos, kiterjedt kutatómunkát követően, csokorba szedtem azon kérdéseket, melyek segítenek eligazodni az élet valamennyi fontos területén. Azt gondolom, hogy ez, a 222 szó az illemről című mű az első igazán komoly munka.
Egy ilyen gyakorlatban élő, sikeres embernek mi ad ösztönzést ahhoz, hogy leüljön, és sziszifuszi munkával összehozzon egy könyvet?
Egyrészt, érdekelt maga a téma. Én is kerültem olyan helyzetbe, amikor tanácstalan voltam, például, hogy miként kell elfogyasztani valami különleges halat. Próbáltam lenézni a mellettem ülőről, de kiderült, hogy neki úgyszintén fogalma sincs róla. Ilyenkor hová lehet fordulni? Sehová. Ugyanúgy, mint sok más gyakorlati kérdésben. A háború előtti nyakatekerten nyájas, cikornyás etikett nem életszerű, a szocialista erkölcsnek mondott maszlag egy nagy humbug.
Ne haragudj, de miből gondoltad, hogy te vagy a legilletékesebb, hogy ezt a hiányt pótold?
Nem gondoltam, most sem gondolom. Csak szerettem volna elkezdeni egy párbeszédet. Leírom, amit gondolok, tudok valamiről, aztán ehhez ki-ki hozzáteheti a magáét. Egyetérthet, elgondolkodhat, elvetheti, vitatkozhat vele. Ezek nem kőbe vésett bölcsességek, csupán egy-egy kérdéskör felvázolása.
Te tudtad ezeket?
Frászt tudtam! Utánanéztem. Könyvekben, újságokban, érdeklődtem egy-egy terület szakértőitől.
Tunkolni például szabad?
Kötelező! Szegény háziasszony, vagy mesterszakács nem azért alkotta meg a pörkölthöz azt a szaftnak nevezett csodát, hogy utána kiöntsék a mosogatóba, hanem, hogy az étkezés fénypontjaként finom kenyérrel befalhassa az ember. Tunkolni tehát muszáj, csak nem mindegy, hogyan! Hogy ne csöpögjön a szánk a zsírtól, lehetőleg ne legyen maszatos az abrosz, és ha megoldható, ne csámcsogjunk közben! Ugyanilyen kardinális kérdés, hogy éjfélkor ehetünk-e hideg babfőzeléket fasírttal?
Nagyon remélem…
Így is van. Legfeljebb arra ügyeljünk, hogy szedjük ki inkább egy tányérba, mert hátha holnap megkínálunk valakit, és akkor már ne olyan lábasból, amelyikbe beleettünk. Ahogy mélyebben foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel, rájöttem, a szabályok eredendően sokkal megengedőbbek, mint gondoljuk. Ebben a könyvben erre szerettem volna felhívni a figyelmet. Még az operabálban sem kötelező a szmoking-fehér kesztyű-csokornyakkendő, de azért ne vegyünk farmert, meg szakadt pólót.
Volt türelmed ezt összegyűjteni, megírni?
Sőt, nagyon is élveztem. Apám is, nagybátyám is klasszikus értelemben volt újságíró, így mindig élt bennem egy erős nosztalgia az írás iránt. Jó, hogy az ember szerepel, villog, megismerik, hívják ide-oda, de az igazi mégiscsak az, amikor ott látja a nevét nyomtatásban. Te nem így vagy ezzel?
Gondoltam, őszintén válaszolok a kérdésre, aztán inkább mégsem mondtam ki. Rájöttem, nem illik…
