Egyeseknek sikerül áthidalni az ebből adódó különbségeket, de szép számmal ismerünk olyan nőket is, akik komolyan “megégették magukat.
Imádom őt, de a klímát nem bírom! mondta mosolyogva egy ismerősöm, aki norvég fiúhoz ment férjhez. Elmesélte, hogy “minden szép és jó, de a tavasz, a forró nyár, a kánikula hiányzik neki. Férje ezért minden februárban elvitte őt a Karib-tengerre, de a lány végül ultimátumot adott neki: szerelem ide vagy oda, vagy elköltöznek, vagy elválnak. Ebben az évben már a fiú próbál megbarátkozni a magyar kánikulával, ugyanis újévi üdvözletükben megírták: márciusban Magyarországra költöznek. “Szerencsére távol kerülök az anyósomtól biggyesztette oda utóiratként barátnőm, jelezve, hogy nem csupán a hideg miatt vágyott haza…
Miért jutott eszembe ez a történet? Majd önök is látni fogják. Alábbi összeállításunkban teljesen véletlenül? szinte kivétel nélkül olyan nők szerepelnek, akik megpróbálták az életet férjük hazájában, de idővel mégis hazajöttek.
“Törököt fogtam
Erdal Ildikó és családja
“Haydi cocuklar, yata! hallatszik a fürdőszobából, miközben a török konyha jellegzetes illatai áradnak felém, és a nappaliból elénk tárul a budapesti panoráma.
Az apjuk éppen ágyba parancsolja a kicsiket fordít Erdal Ildikó, és cinkosan a férje felé néz. Tizennégy éve egy bőrönddel jött dolgozni Magyarországra, három évvel később pedig egy kamionnal, egy feleséggel és egy kisbabával ment haza Munkahelyi szerelem volt, mindketten ugyanannál a könyvvizsgáló cégnél dolgoztunk, majd a szerződése lejártával visszamentünk Törökországba, ahol nyolc évig, 2001-ig éltünk. Nem volt könnyű az első időkben. A férjem rengeteget dolgozott, én pedig egyedül voltam a pár hónapos kisbabánkkal, török nyelvtudás nélkül, és senkit sem ismertem. Iszonyú magányosnak éreztem magam, sokat sírtam. Volt, hogy kétségbeesésemben már az utcán, ha meghallottam egy angol szót, leszólítottam az illetőt, csak hogy végre beszélhessek valakivel.
Akkor lett könnyebb, amikor két év után elkezdtem dolgozni. Segített, hogy végre emberek közé kerültem, és rendesen megtanultam a nyelvet. Akkor ismertem meg valójában a törököket, és rájöttem, mennyire rendesek és barátságosak, egyáltalán nem volt nehéz beilleszkednem közéjük. A negatív élményeim inkább a magyarokkal kapcsolatosak. Megdöbbentő volt szembesülni vele, mennyire nem tartanak össze külföldön. Felhívtam a magyar követséget, mondván, hogy itt vagyok egyedül bezárva egy kisbabával, és szeretnék találkozni magyar lányokkal, de az égvilágon semmiben sem segítettek.
A férjem szerencsére nagyon nyitott mindenre, így nem volt nehéz egymáshoz csiszolódnunk. Az kifejezetten rosszul esett, mikor az itthoni szomszédaink nem szűntek meg a férjem általuk elképzelt négy-öt másik feleségéről duruzsolni, akiket biztosan Törökországban rejteget…, de azért nem ez a hozzáállás volt a jellemző.
A férjemnek köszönhetem, hogy itthon vagyunk, mert elfogadta, hogy nyolc év után már nagyon szeretnék hazajönni. Ez nagy dolog: rengeteg olyan kint élő lányt ismerek, akiknél a kulturális különbségek miatt ez szóba sem jöhetett volna. Tizenkét év hosszú idő, óhatatlanul sok szokást átvettünk egymástól, toleránsabbak lettünk. Ez érződik a tíz- és a hatéves gyerekünkön is, akiknek az sem hátrány, hogy két nyelvet beszélnek anyanyelvi szinten. Talán a nyitottság az, ami nélkül biztosan nem működhet egy külföldivel való házasság.
