Külföldre mentem férjhez – II. rész

Csilla

A görög anyósokat nem lehet legyőzni

Csilla hat évvel ezelőtt ismerkedett meg Jorgosszal, a jóképű görög üzletemberrel. Egyik barátnője esküvőjén találkoztak, aki egy ottani férfihoz ment feleségül. A filmbe illő “bazi nagy görög lagzit” követő héten Jorgos nem tágított Csilla mellől, és értésére adta, mennyire szeretne közelebbről is megismerkedni vele. Csillának először a férfi kitartása tetszett meg, különösen, amikor telefonhívások, levélváltás után meglátogatta Budapesten is. A látogatások kölcsönössé váltak, végül Csilla kiköltözött a férfihoz.
Az együttélés első három éve szépen telt. Csilla háztartást vezetett, és besegített a férfi vállalkozásába is – ő szállította a munkásokat reggel és délután, ami napi százhúsz kilométer vezetést jelentett. Az első viharfelhők akkor tűntek föl, amikor elhatározta, hogy végre rendesen megtanulja párja anyanyelvét. Nekiveselkedett, és rövid idő alatt szinte tökéletesen értett görögül. Sajnos – mondja utólag –, ugyanis ezzel kezdődtek a viták a férfival, annak családjával.

– Egyre többet veszekedtünk, és lassan belefáradtam az állandó háborúskodásba a barátom anyjával is. Számára ugyanis szóba se jöhettem, mint feleségjelölt, hiszen elvált asszony voltam, ráadásul a volt férjemtől született egy gyerekem is. Öt év alatt sikerült tönkretennie a kapcsolatunkat. Összecsomagoltam, és hazajöttem. Szinte szöknöm kellett, minden holmimat otthagytam. Egy fillér nélkül érkeztem meg, még az a pénzem is elveszett, amelyet a barátom vállalkozásába fektettem, hiszen semmit sem adott vissza. Furcsa érzés volt a repülőn, mert addig szinte minden hazavezető utamon találkoztam olyan magyar nővel, aki ugyanúgy járt, mint én. Csakhogy sokáig azt hittem, hogy az én esetem lesz a kivétel.

Nagy Mariann

Brüsszel-Budapest: távolság nem akadály

– A férjemmel, Gregory-val Magyarországon találkoztunk először, amikor ő belga közgazdász-hallgatóként érkezett szakmai gyakorlatra – meséli Nagy Mariann biztosítási bróker, a négyéves Clémentine édesanyja. – Eleinte angolul beszéltünk, később elkezdtem franciául tanulni, neki pedig sokat fejlődött a magyartudása. A polgári esküvőnk Magyarországon volt, az egyházi pedig Belgiumban. Ötödik éve vagyunk házasok, két évet éltünk Belgiumban, és két éve Clémentine-nel visszaköltöztem Magyarországra. A férjem Brüsszelben dolgozik, de próbáljuk a lehető legtöbb időt együtt tölteni. Ha nálunk valaki jó életszínvonalon akar élni, hajtani kell. Nyugaton a langyos vízben is jól elvan az ember, az átlagfizetésből szépen meg lehet élni. Egy külföldinek, aki nem beszél magyarul, itt még nehezebb, sajnos. Ezért ment vissza Gregory. A távolság nem akadálya a házasságunknak, de azért nem egyszerűek a mindennapok.

Bár a belgák egymással toleránsak, érezhető egyfajta távolságtartás a külföldiekkel szemben. Például lenézően megkérdezték tőlem, hogy honnan jöttem, mert akcentussal beszélek. Láthatatlan falat építenek maguk köré, és nagyon zárkózottak. Ezért nem is lett belga barátom, csak hasonló cipőben járó külföldiek, vagy kinti magyarok. A férjem belga barátai például az egyházi esküvőnkre se jöttek el, pedig az én magyar ismerőseim még Belgiumba is kiutaztak emiatt.

Clémentine négyévesen már beszéli mindkét nyelvet, nem hajlandó otthon hagyni a francia mesekönyveit, amikor oviba megyünk, annak ellenére, hogy ő az egyetlen ott, aki megértené őket, ha tudna olvasni. Ma már a francia a családi nyelv. A konyhánkba is beköltöztek a francia ízek. A férjem szívesen főz, gyakran van nálunk ratatouille (kicsit talán a lecsóhoz hasonlít) és francia hagymaleves, karácsonykor pedig a belga karácsonyi sütemény, a buche de Noël, egy finom csokitortaféle.
Sokan gondolják, hogy nagyon különleges lehet egy ilyen vegyes házasság. Különleges is, meg nem is. Más kultúrából származó emberrel kötjük össze az életünket, de ugyanaz az érzés az alapja a házasságunknak, mint a nem vegyes házaspároknál.

Simon Viktória és Steve Castell

“Angliában nem volt angol barátom”

– Nézd, Steve október végén eljegyzett! – mutatja felém gyűrűjét Simon Viktória, aki két évvel ezelőtt akkori munkahelyén ismerkedett meg Steve Castell-lel. – Még nem tűztük ki az esküvő időpontját, de nem is ez a fontos! Az eljegyzés gesztus, amellyel Steve azt jelezte, hogy jól érzi magát ebben a kapcsolatban, velem tervezi a jövőjét. Steve először kilencvenegyben jött Magyarországra, három hónapra. Négy éve tért vissza, az akkori, szintén magyar barátnője miatt. Megtanult magyarul, még a szóvicceket is megérti. Mindenki csodálkozik rajta, hogy milyen jól beszél, főleg azok a külföldi barátaink, akik itt élnek évek óta, de képtelenek megszólalni magyarul.

Eleinte féltem kicsit, mert nem tudtam, mennyire számíthatok Steve-re, mennyi időre tervezhetek előre. Attól is tartottam, hogy mi lesz, ha vissza akar majd menni Angliába, de nem visz magával. Jól érezzük magunkat Budapesten, Steve is szeret itt lenni, de az is előfordulhat, hogy nem itt éljük le az egész életünket.

Hogy mi fogott meg benne? Számomra különleges volt, és más, mint azok a pasik, akiket ismertem. Nem hiszem, hogy azért, mert külföldi. Persze, kicsit más a gondolkodása, mint a magyaroknak, lazább, és nagyon jó a humora.

Néhány dolog azért hiányzik Steve-nek Angliából. Például az ügyintézés gördülékenysége. Nem szereti, hogy Magyarországon folyton sorba kell állnia a postán, vagy hogy itt kevésbé segítőkészek és udvariasak az eladók, és a rendőrök tekintélye is csekély. De azt hiszem, igazán az előző házasságából származó két gyerekét, Aaront és Samanthát hiányolja. Velük rendszeresen beszélget az interneten keresztül, és én is chateltem már a “mostohagyerekeimmel”. Aaronnal tavaly találkoztam, amikor meglátogatta az apukáját. Ha minden jól megy, az idén ismét eljön hozzánk. Látod, ez sem zavart a kapcsolatunkban, csak az elején volt furcsa, hogy elvált, kétgyerekes apukával járok.

Ildikó és Volker

Német férjjel Magyarországon

Ildikó és Volker Budapesten találkozott egymással egy szilveszteri házibulin, 1989 körül. A mulatságot Ildikó egykori munkatársa rendezte. Volker úgy került a képbe, hogy a vendéglátó korábban hónapokig lakott nála Németországban. Volli remekül érezte magát Pesten, tetszett a város hangulata, élvezte a számára olcsó éttermi és sörárakat, kedvelte a laza, barátságos társaságot is, amelybe belecsöppent. A buli után még maradt pár napig, és azalatt többször találkozott Ildivel, majd meghívta magához a tűzrőlpattant magyar lányt. Ildikónak amúgy is voltak ismerősei abban a városkában, ahol Volker lakott, úgyhogy nem kérette sokáig magát. Amikor a dolog komolyra fordult, kiderült, hogy a német fiú szívesebben él Magyarországon, mint szülőhazájában. Miután megvolt az ulmi esküvő, Budapesten, majd Dunaharasztin telepedtek le.

Nagyobbik lányuk, Lilla Alida egy időben tanult meg magyarul és németül, hiszen szülei is felváltva használják otthon az anya és az apa nyelvét. A kisebbik, Lea szintén jól megérti mindkét nagymamája szavait. Az eltérő kulturális gyökerek sem okoztak gondot közöttük. “Ilyesmi miatt sosem veszekedtünk” – szögezi le Ildikó. “Mas miatt aszért fan néha ety kis veszekedés” – teszi hozzá Volli, nehogy túl rózsás legyen a róluk alkotott kép.

– Volkert csupa olyasmi zavarta, és zavarja a mai napig ebben az országban, ami engem is idegesít – folytatja Ildikó. – Nem tudja megszokni, hogy bokáig gázol a szemétben a pesti járdákon, nem érti, miért kell tolakodni a boltban, vagy százzal előzni olyan úton, ahol ötvennel szabad csak menni, és így tovább. Ezek azok a “nemzeti” sajátosságok, amelyek német szemmel nem előnyösek, és magyarként sem igazán élvezi őket az ember.

Nők Lapja-vélemény: Még nagyobb rizikó…

Gyorsan le kell szögeznem: nincs szabály. A szerelem furcsa, érzékeny madár, kiszámíthatatlan a röpte. Gyakran velünk marad akkor is, amikor az összes ismerősünk biztos abban, hogy néhány rövidke év (hónap) után elpártol majd tőlünk, hiszen a társunk sokkal öregebb (fiatalabb), műveltebb, (műveletlenebb), más vérmérsékletű, más nemzetiségű… És gyakran hagy faképnél akkor, amikor a barátok kórusa elragadtatva zengi: haj, de szép pár, hogy összeillenek…!

Szóval nem fogalmazhatunk meg mindenkire érvényes törvényszerűségeket, de azt azért el kell mondanom, hogy mostanában – “csak úgy”, véletlenül – számtalan olyan történetbe (olvasói levélbe) botlottam, amelyek arról szóltak, hogy a más nemzetiségűekkel kötött házasságokban több a rizikó… Különösen akkor, ha az ifjú feleség olyan közegbe csöppen, amelyikben a nő helyzete, társadalmi rangja más, mint nálunk! Ez a másság a szerelem fénykorában általában nem okoz gondot, de ha vita támad a házastársak között – Miért csalsz meg?, Miért nem engeded, hogy én is karriert építsek?, Miért akarsz nélkülem dönteni a gyerek sorsáról?, Miért az édesanyáddal beszéled meg a problémáinkat? –, akkor bizony baj, ha a nő nincs tisztában az új hazája szokásaival, törvényeivel.

Ilyesféle konfliktusok hatására kerestem fel nemrégiben F. Tóth Gábort, a Külügyminisztérium Konzuli Érdekvédelmi Osztályának vezetőjét, aki határozottan fogalmazott. “A házasodást akkor is meg kell fontolni, ha a választott férfi (nő) a honfitársunk. Hát még akkor, ha külföldi! Én mindenkinek azt tanácsolom, hogy előre tájékozódjon a másik ország jogrendszeréről, kulturális és vallási szokásairól! Például itt, a konzuli főosztályon hetente háromszor van félfogadás, és a térség referensétől sok hasznos információt lehet kapni.”

Miért akarom a házasodni készülőket a Hivatal karmaiba “taszítani”? Azért, hogy később ne váljanak áldozattá! Azért, hogy a szerelmes bódulatban kimondott igent ne kövesse csalódás!

A római barátnőm tíz éve él boldog házasságban az olasz férjével, ráadásul szép karriert futott be – világsztárok impresszáriója! –, mégis azt magyarázta nyáron, a Piazza Navona egyik éttermében, hogy csak olyan nő menjen külföldihez feleségül, aki elég erős ahhoz, hogy az új közegben is megvalósítsa önmagát!
– Ti csak a hibákról kiabáltok az otthoni sajtóban – mondta olaszos temperamentummal –, közben elfelejtitek, hogy minket, magyar nőket igenis önállóságra nevelnek! Erre büszkék lehetünk! Ám aki egyszer megérezte a szabadság illatát, az nem tud függvényként élni! Annak saját barátokra, saját életre is szüksége van, és egy idő után kézzel-lábbal tiltakozik a férj vagy az anyós hatalma ellen! No, ezt írd meg azoknak a lányoknak, akik külföldi férjre vágyakoznak!

(Megírtam…)

V. Kulcsár Ildikó

Rezsó – Rozsé

Hogyan hívhatnak valakit Roger-nak? Ezen hüledezett az egész kisváros, amikor feloldották a disszidensekre kirótt hazatérési tilalmat, és Éváék végre hazalátogathattak. Akkoriban ez nagy esemény volt nálunk. Végre kinyíltak az országkapuk, és napokig lehetett beszélni arról, hogy lám, ez az Évike is “megcsinálta Marokkóban a szerencséjét”. Franciához ment férjhez. De hogyan szólítsák? Éva elmagyarázta, hogy a Roger-t Rozsénak kell ejteni, de ezt valahogy mindig összekeverték. Így lett az “értelmetlen” Rozséból könnyen megjegyezhető és kimondható Rezsó. Nagy mulatságára a rokongyerekeknek, akik azzal szórakoztak, ha meg akarták szólaltatni a francia nagybácsit, hogy “Kapcsoljátok már be a Rezsót!”. Az meg csak mosolygott, mivel egy kukkot nem értett az egészből. Időnként felmondta azt a néhány szót, amelyekre betanították – “Mit te beszélsz nekem” – erre mindenkiből kitört a nevetés. Holott Roger félig-meddig magyar volt. Papája a harmincas években vándorolt ki Magyarországról, francia lányt vett feleségül, és a fiuk már Nizzában született. Egy nagy francia cég marokkói kirendeltségén dolgozott vezető beosztásban, így ismerkedett össze Évával, aki kiment meglátogatni a nővérét, és ott is maradt. Megtanult franciául, kozmetikai szalont nyitott Casablancában, és hozzáment a mókás franciához, monsieur Horváthoz. Ilyen furcsa az élet. Egyetlen fiuk, Alex az anyjával magyarul, az apjával franciául beszélt. Rezsóra soha nem ragadt rá az apja nyelve, viszont erősen érdekelte az ország, ahonnét apai ágon származott. Egyszer még a cége főnökét is meghívta Magyarországra, és hogy Pierre lásson csodát, kivittük az akkor virágkorát élő Bugacra. Olyan büszkén hordozta végig a pusztán, akár egy idevalósi házigazda. Megbarátkozott a paprikás csirkével, és szerette, ha a cigány magyar nótákat húzott a fülébe. Ült az asztalnál, mindig kifogástalan öltönyében, elfüstölt egy méregdrága szivart, és üdvözülten mosolygott. Ilyenkor egy kicsit magyarnak érezte magát. Az élet és a vegyes házasságok útjai kifürkészhetetlenek. Éva Pápáról, Roger Nizzából indult el, talán azért, hogy Marokkóban rátaláljanak egymásra. Így volt megírva sorsuk könyvében.