– Szinte többet rendez külföldön, mint idehaza. Miért?
Ez így nem igaz. Pozsonyban négy éve rendezek, de párhuzamosan idehaza is dolgozom: színre vittem az Antonius és Kleopátrát ennek köszönhetem a varsói meghívást. A Lengyel Nemzeti Színház igazgatója kért fel, miután látta az előadást. A washingtoni Brecht-előadással egy időben megy a Pesti Színházban a Varrónők, a Budapesti Operettszínházban készül a Bál a Savoyban előadása. Inkább úgy fogalmaznék, külföldön nagyobb figyelmet keltek a rendezéseimmel.
Lehet, hogy ezt a nemednek is köszönheted? Nálunk alig van női rendező, téged könnyen elfogadtak a férfi kollégák és a kritikusok?
Nem ütköztem különösebben nagy akadályokba, de az is kétségtelen, hogy néha nehezebben fogadják el az instrukcióimat a férfikollégák, mint a nők.
Régebben úgy fogalmaztál: érzelmi alapon választasz darabot. Hogyan?
Sok darabot olvasok, aszerint választok belőlük, ami egyébként is foglalkoztat, ami benne van a levegőben. Rendelésre nemigen dolgozom.
Washingtonban kifejezetten az Egy fő, az egy fő című Brecht-darabra szólt a felkérés.
Igen. Brecht a kedvenc szerzőim közé tartozik. Közel áll hozzám a modernsége, az új, extravagáns színházfelfogása. Azért is örültem ennek a lehetőségnek, mert a darab hazai, hatvanas évekbeli előadását, amelyet az általam oly nagyon szeretett Kapás Dezső rendezett, nem láthattam. Márpedig ő soha nem véletlenül választott darabot.
Jól tudsz angolul, mégis tolmáccsal dolgozol.
Igen. Csehül és szlovákul is elég jól tudok már, de szükségem van arra, hogy minden árnyalatában pontosan el tudjam magyarázni, amit akarok, és én is pontosan értsem azt, amit a színészek mondanak. Amikor a rendelkezőpróbákon túl vagyunk, és belemegyünk a darab mélységeibe, akkor sokat segít, ha előjátszom a jeleneteket, olyankor már leginkább a munka meggyorsítására kell a tolmács.
Igénylik a színészek, hogy előjátszd a jeleneteket?
Általában igen. Annak idején nekem is nagyon sokat segített, hogy Kapás Dezső előjátszotta nekünk a női szerepeket is. De nem ragaszkodom a végsőkig a saját elképzeléseimhez.
A magyar színházról azt mondják, erősen rendezőcentrikus. Az amerikai is az?
Amerikában a színészek szinte felőrlődnek a munkáért való küzdelemben. Mivel nincsenek állandó társulatok, egy-egy darabra szerződtetik őket. Szomorú volt látni például azt az egyébként Udvaros Dorottya-karakterű kitűnő színésznőt, aki végigjátszotta a világirodalmat, és sorban állt nálam castingolni. A legtöbbjüknek van “polgári másodállása, ha a színészetből akarnának megélni, fölkopna az álluk. Megerősödött bennem a meggyőződés, hogy nagyon kell őriznünk a hazai társulati rendszert, ha nem akarunk idejutni.
Kulturálisan egészen más Amerika és Közép-Európa. Odakinn több show-elemet igényel a közönség?
Ahol függöny van, deszka meg reflektorok, ott a színészek játszani akarnak, a közönség meg szórakozni, és kész. Brechtért egyébként sehol a világon nem rajonganak, de azért eljönnek megnézni. Itthon legfeljebb stúdiószínpadon merném színre vinni ezt a darabot. Odakinn viszont a politikai üzenete, a háborúellenessége miatt annyira aktuális, hogy telt házzal megy nagy színházban. Amikor elhangzott a darabban a kérdés: ki ellen harcolunk?, és rá a felelet: még nem tudjuk, de megyünk, a premieren nyíltszíni taps szakította meg az előadást.
