Mindig igaza van-e valakinek? Mikor haragszunk jogosan, és ki dönti ezt el? Vajon szükségünk van-e a haragra?
 |
A legszelídebb ember is volt már dühös, és kifejezte másokkal szembeni haragját. De egyikünk sem gondolja magáról: “én agresszív ember vagyok. Ezt inkább másokra mondjuk. Többnyire arra vágyunk, hogy béketűrő, nyugodt és türelmes embernek tartsanak. Ha dühösek vagyunk, érzéseinket külső okokkal magyarázva igyekszünk azt önmagunk és mások előtt is indokolttá tenni. Ilyenkor úgy is érezzük, hogy mások tehetnek a mi haragunkról. Amikor ránk dühösek, akkor első gondolatunk az, hogy a másik türelmetlen, és mi vétlenek vagyunk. Ahol harag van, ott óhatatlanul konfliktus is van, ezért eleve nehéz dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy melyikünk dühe a jogos. Ilyenkor vita zajlik, ami tovább növeli a haragot.
Megfigyelhetjük magunkon, hogy amikor jó napunk van, béketűrők vagyunk, máskor viszont hamar felcsattanunk. Ez arra utal, hogy valójában nem dühössé válunk, hanem kapcsolataink különböző helyzetei előhívják, vagy elnyomják a bennünk meglévő agressziót. A végeredmény attól függ, hogy mi magunk hogyan bánunk az adott helyzettel és önmagunkkal. Ha akarjuk, ha nem, mindannyiunkban van agresszió.
Nekünk magunknak mindez akkor komoly gond, amikor dühünket önmagunk számára sem tudjuk megfelelően megindokolni. Ez bűntudathoz vezet. Különösen nehéz helyzetbe kerülünk, ha arra haragszunk, akit nagyon szeretünk. Ezek a “legindokolatlanabb dühök.
Életünk fontos kapcsolataiban szeretet és harag egyaránt jelen van. E haragok a legmegterhelőbbek, mert szélsőséges esetben szorongáshoz vezetnek.
Nemcsak a családi kapcsolataink tartoznak e körbe, hanem a munkatársi viszonylatok is. A munkánkat egyszerre szeretjük is, ám egyúttal óhatatlanul konfliktusos terület, ütközésekkel, vitákkal. Gyakran nem is a munka a sok, hanem az említett ellentétes érzések miatt válunk túlterheltté és hajszolttá. Ilyenkor úgy érezzük, hogy gyorsnak kell lennünk, és lépten-nyomon a felgyorsult világra panaszkodunk.
