Beszélgetés Hámori Gabriellával – II. rész

– Majdnem festőművész vált belőled.

– Nagyon szeretek festeni, de most színész vagyok.

– A kettő kizárja egymást?

– Nekem csak úgy megy ez az egész, ha minden fontosat a szerepekbe építek, azokhoz használok föl.

– Hányféle embert építesz most?

– A Terézanyuban én vagyok a szingli. Legalábbis így szokták nevezni ezt a fajta nőt, de szerintem ez ennél komplikáltabb állapot. Ő egy súlyosan önbizalomhiányos ember, aki azért, bizonyos helyzetekben – ha meg kell védenie magát, ha tétje van – nagyon önazonos. Ha viszont mondjuk meg kéne ismerkednie egy pasival, aki teszik neki, tétova lesz.

– Szinglit játszani már nem kislányszerep.

– Örömmel konstatálom, hogy öregszem. Kezd lekopni rólam a naiva jelmez. Ezért szeretem a Dosztojevszkij kisregényéből készült Fehér éjszakákban a lány szerepét. A darab négy éjszaka története. Ezalatt megöregszem, belekeseredem a várakozásba. A másik kedvencem egy ír szerző, Martin McDonagh darabja, A kripli. Ebben egy nagyon csúnya lányt játszom. Barna a fogam, véres a térdem, mert sokat szaladok, folyton elesem, borzasztó rondán beszélek, és közben a szerelemet keresem.

– Most próbáljátok Frank Wedekind drámáját, amiben Lulut, a címszerepet játszod. Milyen nő Lulu?

– Kislány volt, amikor megtalálták, egy öregemberhez került, aki rögtön megbecstelenítette, és ettől kezdve kézről kézre adták a férfiak. Borzasztóan öntörvényű, nagyon szabálytalan ember, ugyanakkor igen alkalmazkodó. Magányos, képes arra, hogy egyedül legyen, mégis folyton valakivel van. A mellette levő férfiak sorban meghalnak, ő a nyomorból nagyon magasra jut, aztán újra visszasüllyed. Megöli azt a férfit, aki felnőtt nőtt csinált belőle. Aztán vele is végez a Hasfelmetsző Jack. Jó kis véres darab.

– Hogy nyugszol meg egy-egy ilyen intenzív előadás, vagy próba után, amikor hazamész?

– Először is lemosom az arcomat. A színházban nagy a por és a mocsok. Aztán leülök, és olvasok, vagy bambulok. Elhatározom, hogy szöveget kellene tanulni, de az ember ilyenkor nagyon nehezen veszi rá magát erre, mert képtelenség ugyanazzal a dologgal tölteni minden idődet.

– Mivel lazítasz? Iszol egy pohár bort?

– Nemigen. Ha csak egy picit is iszom, másnap nagyon morcos vagyok. Hiányzik az energia, amelyet az alkohol felszabadít.

– Vagy játszol, vagy otthon pihensz józanul. Hol találtál rá az igazira?

– A színházban.

– Színész a kedvesed is?

– Rendező.

– Játszottál olyan darabban, amelyet ő rendezett?

– Többször is.

– Aztán együtt mentek haza. Az előbb meg azt mondtad, hogy képtelenség mindig a színházzal tölteni az idődet.

– Otthon nem játszunk. Nagyon jól bírjuk Szerintem az isten is egymásnak teremtett minket.

– Le se kopogod?

– Nem kell, ez biztos. Nem szándékosan kötöttem össze a magánéletemet a színházzal, de ha már így van, és működik, akkor örülök neki. Színésszel viszont nem tudnék együttélni.

– Miért nem?

– Egy színész állandóan magát vizsgálgatja, befelé figyel, mert önigazolást keres. Ezért van a színpadon. Én csak akkor érzem, hogy létezem, ha játszom. Bár most, hogy egy kicsit felnőttebb lettem, akár hónapokig is kibírom színpad nélkül. Nyáron legalábbis sikerült. Ez annak az embernek is köszönhető, aki mellettem van.

– Az előző barátod civil volt. A művészek óhatatlanul önzőnek tűnnek. Ő is annak látott néha téged?

– Lehet. Biztos. De önző embert bárhol találni, nem kell ahhoz művésznek lenni.

– Színészként folyamatosan rád figyelnek.

– Engem is zavar, ha néz valaki, amikor “civilben” vagyok. Ha utazom a villamoson, ritkán ismernek fel, de ha elmegyek egy “ellenséges” színházba, hogy megnézzek egy darabot, már veszélyesebb a helyzet. Színházba járó emberek között jó esély van arra, hogy eszükbe jusson, ki vagyok, és közben jól megnézzenek. Ez például zavar.

– Zavar, ha néznek, de a színpadon érzed igazán, hogy létezel. Nem könnyű helyzet.

– Ha jól belegondolunk, a színészség és mindaz, ami ezzel jár, olyan furcsa, annyira nem normális módja a létezésnek, amit csak akkor lehet épp ésszel megélni, ha tudjuk, hogy csak játék.

– Mindenki játszik, énekel, táncol gyerekkorában, aztán rájön, hogy komoly dolgokkal kell foglalkozni, az élet nem erről szól. A művészek ezt nem hajlandók tudomásul venni. Az átlagemberek mégsem zárják a művészeket dolog- vagy diliházba, hanem tapsolnak és fizetnek nekik. Szerinted miért?

– Azzal együtt, hogy a színészkedés, a művészet, mint olyan, ennyire gyermeki foglalatosság, mégis az egyik legfontosabb dolog a világon. Én nem szeretem a politikát, nem szeretem azt a struktúrát, amelyben élünk. Ha újra születnék, fa szeretnék lenni, vagy virág. Valamilyen növény. Embernek lenni azért jó, mert találkozhatsz másokkal, és megismerheted őket. A többi, hogy pénzzel bajlódunk, veszekedni, fontoskodni, ítélkezni kell, nagyon rossz.

– Lehet, hogy egy fa meg azon izgul, hogy merre ballag a favágó, miért törte le a szél a legszebb ágát, és miért pont neki kell folyton kanyarognia a gyökereivel a nyamvadt kövek miatt. Az APEH helyett jön az aszály…

– Egy fa, az csak úgy van. Magától. A művészetben is az a szép, hogy annak magától kell lennie. Ezért van értelme az egésznek.