Nem tudom…
Tessék…?
Mióta érzi szarul magát a bőrében?
Hát… vannak jó, felszabadult pillanatok, de előfordul, hogy rosszul érzem magam. Inkább úgy mondanám: folyamatosan bujkál bennem egy kis rossz érzés…
Már gyerekkorától?
Most mit mondjak erre?
Talán még pszichológushoz is járt, gyógyszert szedett…
Gyógyszert csak keveset, rövid ideig.
Tessék: ez egy mai, átlag harmincéves mentálhigiénés státusza! Leül velem szemben, bizonytalan, fél, és feszült. Sorolhatnám tovább, de nem kért fel rá…
(Kezdek egyre lejjebb csúszni a székben, a doktor pedig előredől, és felhúzott szemöldökkel figyel. Kíváncsiságot és némi önelégültséget érzek az irányából. Hirtelen ez a kérdés jut eszembe:)
Lenézi azt, aki nem érzi jól magát a bőrében?
Aki bajban van, annak megbecsülöm a bizalmát. Ne haragudjon, de ez egy hülye kérdés volt.
Akkor hagyjuk talán.
Ne hagyjuk, mert ez az ön fejében fogalmazódott meg. Magában volt egy ilyen érzés. Miért?
Nem is tudom…
Dehogynem tudja! A “nem tudom mögött mindig a nem merés bujkál. Az ember nem meri kimondani azt, amit érez. Tudja, hogy milyen átlátszóan gondolkodó ember maga? Mindent elmond magáról. Csak az a nagy mázlija vagy a balszerencséje , hogy egy olyan felületes világban élünk, ahol ezeket a finom dolgokat észre sem veszik mások. Azt hiszi, beveszem a “nem tudom-okat??? Ön is tudja! Csak nem meri! Nem meri mondani.
Maga nem csapja be időnként saját magát?
Most is gyönyörűen kikerüli, hogy válaszoljon… Miért kapcsolta ki a magnót?
Csak nem gondolja, hogy ezt megírom?
Micsoda? Hát ez a legjobb az egészben!
A francba… Igaza van… Tudtam, hogy ez lesz.
Mi?
Hogy idejövök, és megpróbál kikészíteni.
Én nem készítem ki. Csakhogy magában nincs hit. Nem hisz semmiben gyújt rá.
(Ritkán dohányzom, de most nagyon megkívántam egy szálat.)
Tud adni egy cigit?
Nem adok. Ha valaki dohányzik, annál legyen cigi! Az, hogy cigit kér, az is egy kiskapu-dolog. Maga kiskapukon slisszol át folyamatosan. Ingoványos talajon jár.
Csernus elenged
(Csernust ekkor már konkrétan nem látom. A helyén egy cápa ül, amely elkapott, és egy satu erejével szorít. Szinte kívülről hallom magam, amint próbálok kitörni.)
Felvállalás mondja a doktor. A legfontosabb az érzelmeink felvállalása. Valójában az újságíró is ember: nem értem, mi a szégyellnivaló ezen. Tudja, hányszor látok embereket, akiknek átvitt értelemben lyukas a cipőjük? Folyamatosan megfáznak, de tagadják és hárítják, hogy lyukas az a cipő. Ráfogják az esőre, az időjárásra, a rosszindulatú szomszédra, a főnökre. A való életben az ember észreveszi, hogy a cipője lyukas, és vesz egy másikat. De ha a lelke lyukas azt miért olyan nehéz belátni?
Hogyan lehet bestoppolni?
Türelemmel, következetességgel és rettenetes nagy figyelemmel. Amit egy ember szétbontott magában, azt éppúgy össze is rakhatja. A legelső lépés: mondja ki, ami fáj!
Maga mindig jól van?
Ma már majdnem. Voltak borzasztó időszakaim, de ma már általában kilencvenöt százalékban jól érzem magam. Kegyetlenül nagy meló volt. Egyébként tudja, honnan érezni, hogy valaki jól van-e? A kezéről. A keze mindent elárul. Akinek semmi baja, annak a keze meleg és száraz.
(Ekkor fogunk kezet, hogy teszteljük egymást. Csernus tényleg jól van. Az én kezem is meleg, de egy kicsit izzad. A kézfogást hosszú kézrázás követi, a doktor hosszan belenéz a szemembe, és most baráti vidámság csillan benne.)
Na, kér egy cigit? kérdezi.
Aha… Köszönöm. Hová küldjem a cikket egyeztetésre?
Sehová.
Hogyhogy? Mindenki meg akarja nézni az interjú szövegét, mielőtt megjelenne.
Én nem. Majd elolvasom az újságban. Én pontosan tudom, mit mondtam. Ha baromságokat ír, az a maga baromsága. Kívánom a legjobbakat! bocsát el.
Remélem, találkozunk még bukik ki belőlem, és, valahogy könnyebb szívvel sétálok ki, mint ahogy jöttem. És nem biztos, hogy azért, mert megszabadultam Csernustól.
