Hajózni csak nyitott lélekkel szabad

Aztán leült mellém az Utazó, és már csak azok a megdöbbentően tiszta szemek is sokkal többről meséltek ennél. Gál Józsefről, mint afféle nemzeti hősről szólt a fáma annak idején, mikor Fa Nándorral körülvitorlázta a Földet. De ez csak a kezdet.

Stílszerűen egy bárkát formázó étterembe vesszük be magunkat, bár a mesterséges atmoszféra vajmi keveset ad a tengeri illúzióhoz. Nincs is rá szükség. Az Utazó jó adagot magával hozott belőle. Ott az arcán, a szemében a víz, az ég, a szél, egyszóval a szabadság, körülötte valami megfoghatatlan nyugalom, kezében pedig egy közeli fagyizóból importált csoki-eper-pisztácia kombináció. Mire az eperhez ér, már biztosan tudom: jól teszem, hogy itt vagyok. Az egyszerű földi halandóban – most éppen bennem – azonnal egy szerencsétlen, tengerrel kapcsolatos kérdés ötlik fel:

– Egy kis halat a desszert után…?

– Én inkább élve szeretem őket. A tengeri halak gyönyörűek – magyarázza mosolyogva.

Ő csak tudja. Tíz hajón töltött év és két földkörüli út valószínűleg elég ehhez. 1985 és 1987 között a Szt. Jupát-úttal beírták magukat a történelembe, ez volt ugyanis az első magyar vitorlás, amely körbehajózta a Földet. Négy évvel később pedig hősünk fogta a családját, és hogy ők se maradjanak ki a világlátásból, elvitte őket is egy “túrára”, ezúttal hat évre, ahol főleg tudományos és kommunikációs programokon dolgozott. A szülők egy huszárvágással megoldották az akkor ötéves kisfiuk oktatását is: felpakolták a hajóra az első négy osztály tankönyveit, majd jó időben megtartották az “órákat”, de elmaradt az “iskola”, ha jött a vihar.

– Tíz év hajón. Megváltoztatott?

– Van egy kínai mondás. “Add nekem a gyermek első négy évét, a többi a tied lehet.” Szerintem alapvetően nem változnak az emberek.

– Ezt nem hiszem el.

 Elgondolkodik. A csoki olvadni kezd. Aztán megszületik a válasz, és vele eltűnik a bizonytalanság a tengerlátta szemekből.

– Igen, hát persze, hogy változtam. Sokat. Gondolkodásban. Abban, ahogy a világot értelmezem.

– Más talán nem is kell. Nem kis eredmény, ha az ember jobban értelmezi az értelmezhetetlent.

– Nem tudom, hogy jobban-e, de biztos, hogy másképpen. Sok mindent megtanultam.

– Például?

– Mindenekelőtt azt, hogy mikor az ember felnő, és ezzel együtt elveszti a gyerekkorát, szépen, tudatosan leszokik az álmodozásról. Ez pedig nem jó. Távol visz az igazságtól.

– Azért itt biztos sokan felkapnák a fejüket, hogy ne vicceljünk már, álmodozás közben meg éhen hal a gyerek…

– Éppen ez az. Aki álmodozót lát, általában azonnal elkezdi lehúzni, vissza a talajra. Mivel az álmok sokszor nem valósulnak meg, az illető egy idő után már beszélni sem mer róluk, fél, hogy kinevetik. Aztán jól le is szokik az egészről. Pedig a megvalósulatlan álmoknak is van értelme. Miért csak a számítógépen lehetnek virtuális világok, miért ne lehetnének az ember lelkében is?

– Mindenesetre biztos, hogy nem kifejezetten földhözragadt dolog évekre eltűnni a tengeren.

– Amikor egyetemistaként eldöntöttem, hogy lesz egy ilyen utam, még életemben nem ültem vitorláson.
Csak olvastam egy könyvet, amelybe kellőképpen beleéltem magam.

– Ez az a pont, ahol az emberben átvált a történet abba a bizonyos virtuális állapotba…

– Én viszont tervezni kezdtem, Fa Nándi barátom pedig szintén nagyon szimpatizált az ötlettel. Benne is élt az ügyhöz szükséges romantika. Igaz, itt még ennyi volt, és nem több. Se pénz, se hajó, se technikai tudás, csak az elhatározás, az viszont nagyon komolyan. Már tudom, hogy ez a legfontosabb. Ha ez megvan, a többit már össze lehet szedni. Aztán jött a kemény munka. Többek között építenünk kellett egy hajót és egy sokéves tervet.