 |
Palocsai Andrea |
Alku nélkül
A szüleim negyvenegy éve házasok, negyvenegy éve szerelmesek egymásba mondja a harminchat éves Palocsai Andrea. Nekik természetes, hogy ha gondjuk van, azt meg kell oldani, és tovább kell lépni. Hiszen összetartoznak. Ugyanezt szeretném én is. Nem választottam az egyedüllétet, szó sincs róla, szerintem nincs olyan ember, aki ne szeretne társat. Nem egyszerű dolog ez
Pedig próbálkozom én, keresek, de úgy érzem, a férfiakból eltűnt a nők iránti tisztelet, a figyelmesség, az udvariasság. Olyan történeteim vannak
Legutóbb egy srác meghívott vacsorázni, majd mikor látta, hogy nyúlok az étlapért, megszólalt: Csak nem enni akarsz? Anyád nem etetett meg otthon? Amíg ilyenekkel találkozom, ezerszer inkább az egyedüllét. Csak hát, ahogy múlik az idő, azon kapom magam, hogy egyre apróbb dolgokba kötök bele, talán, mert annyira hozzászoktam ahhoz, hogy egyedül élek. Ha egy férfi hosszabb ideig mellettem van, már a jelenléte is zavar. Azt hiszem, nálam már csak annak lesz esélye, aki nagyon megdolgozik értem. Lehet, hogy eleinte semmit sem fogok érezni iránta, és talán külsőre sem tetszik majd azonnal, de ha látom, hogy tényleg érdemes rá, akkor ő lesz a társam. De hogy hol fogjuk megtalálni egymást
Leginkább a véletlenben bízom. Tudom, hogy sürget az idő, mivel nagyon szeretnék szülni, mégsem szomorkodom. Egyszerűen várok. Aztán, ha tíz év múlva is ez van, talán belevágok egyedül. Persze, nem a legszerencsésebb megoldás apa nélkül felnevelni egy gyereket, én sem erre vágynék.
Nem tudom, mi történik majd nagyban. Attól ugyanis, hogy a magam részéről egész jól megvagyok egyedül, nem normális dolog család nélkül élni. Nem lenne jó, ha hozzászoknának az emberek. Egyre több korombeli nőnek van huszonkét-huszonhárom éves barátja, és azt mondják, ezek a fiúk már közel járnak ahhoz a viselkedéshez és hozzáálláshoz, amelyre a mi korosztályunk vágyik. Más dolog, hogy mi lesz ezekkel a párokkal tíz év múlva. Talán a mai tinédzser lányok még reménykedhetnek
 |
Czirok Edina |
Lehetőség nélkül
Hogy miért nincsen jó ideje társam? kezdi Czirok Edina, aki már csak néhány napig tartozik a huszonévesek közé. Egyszerű. Még nem találtam olyat, akivel össze akarnám kötni az életem. Márpedig engem csak ilyen szinten érdekel egy kapcsolat! Viszont ehhez arra lenne szükség, hogy először igazán megismerjem az illetőt, de általában már itt elbukik a dolog. Azt látom, hogy mindenki csak rohan, a beszélgetések a felszínen lavíroznak, a többség elsiklik az érzelmek mellett. Vagy csak félnek tőlük? Nem tudom.
Úgy érzem, hogy sok csalódás után is nyitott vagyok, mégsem jutok el odáig, hogy komolyabban megismerkedjem valakivel. Rendszerint még előtte kiderül valami: nős, barátnője van, vagy egyszerűen azt érzem, nem őszinte. Tudnom kell, hogy ha a társam mond valamit, az úgy is van, különben semmit sem ér az egész. Legbelül hiszek benne, hogy egyszer majd megtalál az, akinek meg kell találnia. Csak az a kérdés, hogy hol
Erre ötletem sincs. Talán az a legszerencsésebb, ha barátságból mélyül el egy kapcsolat, csak így lehet olyan alapot lefektetni, amelyre aztán hosszú évek épülhetnek. Ma az emberek mindent azonnal és egyszerre akarnak, ezért van ez a káosz, ezért nincsenek igazi családok. Kicsit félek, hogy egyre rosszabb lesz a helyzet.
 |
Varga Ildikó |
Idő nélkül
Nem ritka, hogy reggel héttől éjfélig vagyok a munkahelyemen, néha még így is kilátástalannak tűnik, hogy valaha egyről a kettőre jutok mondja a huszonnégy éves Varga Ildikó. Nem panaszkodom, imádok ebben a pubban dolgozni, de mikor maradna időm ismerkedésre vagy egy komoly kapcsolatra? Ha találnék olyan társat, aki szintén a semmiből kezdte, és ugyanolyan küzdeni akarás van benne, mint bennem, tíz-tizenöt év múlva érnénk el valamit együtt. (Persze, ott a lehetőség, hogy az ember nekem ehhez nincs gyomrom összeáll valakivel, akinek elég pénze van biztosítani a jó életet…) A kapcsolataim a sok munka miatt mentek tönkre, változtatnom kell, ha azt akarom, hogy mellettem maradjon valaki. Ördögi kör. Az álmom egy saját kis kávézó, de egyedül nem érne semmit az egész! Szeretnék még harminc előtt szülni, de nem akarok csak azért beleugrani egy kapcsolatba, mert úgy érzem, idő van. Az jó, hogy reggelenként mosolyogva kelek, szerintem csak így szabad élni. A pubban mindenki csak panaszkodik, el van keseredve, legtöbbször azért, mert nincs rendben a családja. Szerencsére más a helyzet a barátaimmal, akik mind tíz-tizenöt évvel idősebbek nálam. Mindannyiuknál megvan az a családi háttér, amely régebben teljesen normálisnak számított, de ma már egyre ritkább. A korombeli lányoknál elvben a harminc-harmincöt éves férfiak jöhetnének számításba, de azok vagy úgy facérok, hogy még nem is volt komoly kapcsolatuk, ez pedig mindenképpen gyanús, vagy kapcsolatban élnek, esetleg éppen túl vannak egy váláson, és még nem álltak talpra. Szomorú, hogy a régi nagy baráti társaságok csak virtuálisan léteznek, mindenki leginkább számítógéppel és telefonon kommunikál.
 |
Gállné Medveczky Borbála |
Nem jó az embernek egyedül…
Nem jó az embernek egyedül lennie idézi a Bibliából Gállné Medveczky Borbála, református lelkész. Ezért teremtette meg az Úr Ádám mellé Évát. Ha egy hívő ember társra vágyik, de nincs neki, akkor megkérdezi: nekem miért nem alkotott társat az Úr, vagy ha alkotott, hol van, miért nem vezeti hozzám?!
Kínzó kérdések ezek, foglalkozni is kell velük, de kész választ ne várjon senki sehonnan, tőlem sem! Én csak azt tudom, hogy ezek a válaszok léteznek. És azt, hogy semmi sem véletlen, és minden életszakaszban, a magányban töltöttben is feladatunk van. Van valami belső ellentmondás, ami miatt előbb önmagunkban kell eljutni valahová, és csak azután juthatunk el a másik emberhez. De az is lehet, hogy valakinek olyan küldetése van, amelyhez egyedül kell élnie
A lényeg, és egyben a legnehezebb és a legfontosabb: az elfogadás. Hogy elfogadjam azt, ami van, kiaknázzam a benne rejlő lehetőségeket, elfogadjam, hogy az Isten tudja, mikor ad valamit az életembe, és mikor üzeni azt: még várnod kell. Tudom, nehéz, mert mindenki ezt tanácsolja a társra vágyóknak: tessék felszabadultan élni, megtalálni másban az örömet, megnyílni, adni, készen állni az elfogadásra. Talán csak arról esik kevés szó, milyen hosszú és nehéz út vezet idáig, mennyi mindent kell közben tisztázni, leküzdeni, míg az ember eljut a lelki békéig. De a hívő ember tudja, hogy nincs egyedül, azt is, hogy az imájának ereje van, és ha nemcsak a kívánsága teljesítését, hanem bölcsességet, megnyugvást is kér az Úrtól, és nemcsak vár meg kér, de tesz is, akkor jó úton jár.
Az, hogy most ilyen sok ember él magányosan, azt hiszem, tünet csupán. A baj mélyebben van, ott, hogy meghidegült a szeretet az emberek között. Isten az önmagunkhoz és az egymáshoz való viszonyunkat szeretné megváltoztatni, ezt kell látni, és ezért kell tenni mindenkinek külön-külön.
