 |
| Kígyós Éva: Nem árt, ha csak annyit várunk el a gyerekeinktől, amennyit felnőtt életünkben mi magunk is meg tudunk valósítani. |
Érdemes azt is végiggondolni, mi vezérel minket, amikor elfoglaltságot választunk neki. Sokan a saját gyermekkoruk nem teljesült vágyait akarják megvalósulni látni. Pedig lehet, hogy a gyermekük egészen másra vágyik. Ettől aztán, amikor a cél érdekében áldozatot hozunk, azt ő nem a szeretetünk jeleként éli meg, hanem csupán szülői kényszerként.
Mindennek, amit a gyermekért teszünk, belőle kell kiindulnia. Az ő érdeklődését, az ő képességeit, teherbírását kell számba vennünk. Sokszor előfordul, hogy kedvet kapnak valamihez. Egy nindzsafilm után sokuknak kedve támad karatézni. Aztán az első alkalmak után, amikor szembesülnek azzal, hogy a filmben látott teljesítményhez fegyelmezett, fárasztó edzéseken át vezet az út, elmegy a kedvük az egésztől. Ez megelőzhető azzal, hogy elvisszük őket néhány edzésre, mielőtt beíratnánk.
Ha viszont magunk is egyetértünk azzal, amit kezdeményezett, akkor segítsünk neki az érdeklődése ébrentartásában: ha hangszert tanul, menjünk vele koncertre, ha sportol, mérkőzésre, olvassunk az újságból híreket, nézegessünk albumokat! A szidás, a kényszerítés levezeti ugyan csalódottságunk dühét, de nem visz a cél felé. Szinte mindig ellenállást, dacot vagy közönyt vált ki.
Nem helyes, ha a szeretetünknek megszabjuk az árát ha csak akkor kap bizalmat, megbecsülést, ha képes küzdeni a sikerekért. Talán végig sem gondoljuk, milyen életre szóló terhet rakunk ezzel a vállára. Az ilyen gyerekekből gyakran válik zavart önértékelésű felnőtt, aki hajszolja magát egy életen át, mert úgy érzi, nem önmagáért, csak a teljesítményeiért becsülik az emberek.
A gyerekek szerencsére rugalmasak. A legkülönbözőbb körülményeket, nevelési elveket is elfogadják, és egészségesen fejlődnek, ha érzik, hogy szüleik őszintén szeretik őket, és azt várják el tőlük, amire ők maguk is példát mutatnak.
