 |
Belopózunk a tágas gyerekszobába (egyben szülői háló), megcsapja az orromat az a mennyei babaillat, amelyet csak újszülöttek közelében érez az ember. A kiságyból nyugodt, békés szuszogás hallik. A család “ura hason fekszik, aprócska keze ökölbe szorítva, a haja sötét és rengeteg, pici arca bölcs elégedettséget tükröz. Naná, hiszen tele a pocak! Ránézek Krisztára. Sokfélének láttam már, de ilyennek még soha. A vonásai lágyak, mosolyog a szeme, az orra, az arca, mindene, egyszerre büszke, aggódó és határtalanul boldog. Ráadásul vékony, mint volt nemigen kell majd fogyókúráznia a szoptatás után , egy gramm festék sincs rajta (ettől nagyon fiatal).
Ne nevess rajtam, elég, ha én nevetek!
Te nagyon vártad ezt a babát! mondom, mikor letelepszünk a másik szobában, két pohárka narancslé mellé, mire Kriszta válaszul rám nevet:
A szülés, Márk, az itthonlét… maga a csoda! Tudom, hogy minden anyuka hasonlókat él át közben valamennyien azt hisszük, hogy e varázslat csak velünk esik meg , de azt le kell szögeznem, hogy mi annyira vártuk Márkot, ahogy csak kisbabát várni lehet Én mindig akaratos, befolyásolhatatlan, vakmerő fiúra vágytam, és Márk pontosan ilyen! Karaktere van! Imádom!
De Kriszta, még egy hónapos sincs, honnan tudod?
A válasz jóízű nevetés meg egy kedves vállrándítás. Minden mozdulatából, lélegzetvételéből érzem, hogy ilyen. Viszontlátom magam a kisfiamban: éjszaka ugrál, nappal alszik… Az is olyan jó, hogy simán, “fapadosan, mindenféle orvosi bűvészkedés nélkül született. És nagyon erős állandóan emelgeti a fejét , képzeld el, százakat eszik! Mi most teljes szimbiózisban élünk, eszünk, alszunk, néha sírunk… Róla szól minden. Például két babamérlegem van, mert hát mi lesz, ha az egyik elromlik… Mit lenne velünk mérleg nélkül? Ne nevess rajtam, elég, ha én nevetek!
Csak ámulok magamon…
A kollégáitól tudom, stramm, határozott kismama volt. Csak a szülés előtti héten hagyta abba a munkát, autót vezetett, vásárolt, rohangált. Most lágy, kedves, fátyolos tekintetű, azt mondja, örömében, bánatában, boldogságában is könnyen sírva fakad.
Ámulok magamon! Régebben nem féltem semmitől. Valamiféle egészséges fatalizmus munkált bennem, nem lesz semmi baj, ha mégis, akkor az kivédhetetlen. Mielőtt jöttél, épp Márk fotóit raktam fel a számítógépre, és véletlenül rákattintottam egy képre: megláttam magam egy csomó afgán katonával, egy iszonyatos porfészekben…, az is én vagyok. Ám a fiam hatására más lettem! Úgy érzem, nagyon kell vigyáznom magamra miatta! , nem szabad fejjel rohannom a falnak. Márk az új “férfi az életemben másképp stoppolt le, mint a férjem, aki soha nem korlátozott. Amikor eldöntöttem, hogy elmegyek Afganisztánba, ő csak annyit kérdezett, mi lenne, ha nem mennél? Én ránéztem, és értette a választ. De ha majd a fiam kérdez!?
Azt már az első telefonbeszélgetésünkkor elmesélte, hogy új tulajdonságokat fedez fel önmagában. Ha megpillantja a Híradóban a szörnyű iraki, izraeli képeket, rögtön arra gondol, hogy azokat az embereket is megszülte, szoptatta, szerette valaki Ilyenkor megtelik a szeme könnyel. Gyakran töri a fejét a kisfia jövőjén. Hogy majd tizennyolc éves korában egyedül fog repülőgépre szállni…, ettől a gondolattól kirázza a hideg!
A férjem azt mondja, hogy pillanatnyilag két bőgőmasinával él, mindkettőt el kell altatnia, meg kell nyugtatnia mondja nevetve, majd besiet a halkan nyöszörgő Márkhoz.
