 |
Mi az, hogy jött a felkérés? Hogy jön az ilyen? Megy az ember az utcán, hát nem egy felkérés jön éppen szembe?!
Nem egészen. Inkább úgy, hogy egyszer csak szólt a tévé elnöke, hogy megüresedett az állás Brüsszelben, és úgy gondolták, hogy engem küldenének ki.
És hogyan fogadta? Megdöbbentette, örült neki, vagy arra gondolt, te jó ég, mi lesz ebből?
Nagyjából mind a három megtörtént egyszerre. Meg is döbbentem, mert váratlan volt, örültem is neki, mert éreztem, hogy kivételes megtiszteltetés, de frászt is kaptam, mert felmértem, hogy ez az egész azért nem annyira egyszerű, hiszen nem csupán rólam van szó, hanem például a férjemről, Móciról (Hesz Máté a szerk.) is.
Kinek szólt először?
Mócinak. Felhívtam, hogy menjünk el vacsorázni este, mert meg kell valamit beszélnünk. Aztán azt is elmondtam, hogy mit.
Ő mit szólt?
Már pontosan nem emlékszem. Vagy azt, hogy Tyűha!, vagy azt, hogy Hűha… De nevetőgörcsöt nem kapott, az biztos. Aztán este töviről-hegyire mindent megbeszéltünk.
 |
| Épp egy évvel ezelőtt volt az esküvő Hesz Mátéval |
Előfordulhatott volna, hogy valamilyen érvvel eltéríti?
Persze. Ha semmiképpen sem akarja, hogy elmenjek. De szerencsére ő is úgy gondolta, hogy ez számomra óriási lehetőség.
Biztos? Még emlékszem az ön indulására. Akkor harcos, szenvedélyes riporterként küzdött kisemberek igazáért, próbált segíteni megnyomorítottakon, és akkor azt gondoltam, hogy ez az igazi eleme… Szerintem ehhez képest Brüsszel maga a dögunalom. Protokolláris beszámolók, közszolgálati interjúk, semmitmondó riportok… Ebben mi az óriási lehetőség egy riporternek?
Nézze, ha kiderül, hogy csak protokolláris beszámolókat meg semmitmondó interjúkat tudok Brüsszelből küldeni, akkor valóban a világon semmi értelme a kinti ténykedésemnek. Ugyanakkor én hiszem, hogy a következő évek leglényegesebb döntései Brüsszelben születnek majd meg, és az én feladatom az lesz, hogy ezekről úgy tudjak majd beszámolni, hogy azok mindenki számára érthetőek, követhetőek, világosak legyenek. Hogy mindenki azt érthesse meg belőle, ami őrá vonatkozik. E húsbavágó kérdéseknek utánamenni, ezekre rákérdezni, ezekbe beleásni magamat én ezt értem lehetőségnek. A célom tehát az, hogy emberközelbe, életközelbe hozzam az úgymond nagypolitikai történéseket. Nekem a klasszikus munka valójában mindig fontosabb volt a tévében a személyes jelenlétnél. Ha valaki egy riportomról mondott jót, az többet jelentett, mintha dicsért, hogy milyen jól néztem ki tegnap este.
 |
| Öccsével, az ötéves Somával |
Mégis hagyta magát sodortatni ebbe az irányba. Sohasem érezte kicsit árulásnak?
Mindig egy másfajta lehetőség, másfajta munka, egy új kihívás érdekelt és izgatott. Általában elégedett voltam azzal, amit csináltam, és egy lépést sem tettem azért, hogy változtassak. Mindig a sors hozott választási helyzetbe, kínált fel valami újat. Én nagyszerűen éreztem magam a kicsi, bensőséges, műhelyszerű TV3-ban, csak amikor hívtak az RTL-hez, izgatni kezdtek egy nagy, kereskedelmi csatorna kínálta, másfajta lehetőségek is. A Magyar Televíziónál meg az, hogy a képzeletemben gyerekkorom óta ez volt “a televízió, a Híradó jelentette az egyik legrangosabb műsort, és valamiféle régi vágy beteljesülése volt számomra, hogy itt dolgozhatom Tehát mindig a munka, a megméretés, a lehetőség vonzott, nem a magamutogatási késztetés. Lehet, hogy kicsit anyukám örök nyughatatlanságát örököltem. Ő mindig színésznő szeretett volna lenni, szerintem csodálatosan tehetséges is volt, csak beleszeretett apukámba, utánament vidékre…
