Fõnök, ezt nem teheti…!

A beszélgetés résztvevői:

Dr. Bérces Nóra, munkaügyi bíró

Dr. Burik Mária, a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium jogi főosztályának vezető helyettese

Székely Borbála, az Ericsson Magyarország Kft. kommunikációs igazgatója

Szélinger Béláné (Anikó), a Stollwerck cég szakszervezeti vezetője

Dr. Bérces Nóra

Öten ülünk az asztal körül.

Egy munkaügyi bíró, egy érdekvédő, egy jogász az illetékes minisztériumból, egy újságíró, és egy jó példaként bemutatható cég képviselője. Nem volt cél, véletlenül alakult úgy, hogy nők vagyunk mindannyian.
És jó, hogy így alakult.

Azzal kezdem ugyanis, hogy részleteket olvasok fel a többieknek levelekből. Nők, zömében családanyák írnak arról, hogyan is fest az ő életükben a „munka frontja”. Elkeserítőek ezek az írások.
Arra gondoltam, az együttérzésen túl hátha lehetne tenni is valamit, hogy a nők, és egyáltalán bárki, aki dolgozik, ne érezze ennyire kiszolgáltatottnak magát.

Csak néhány rövid részlet a levelekből:

• “Van ugyan szabályos, ügyvéd által írt munkaszerződésem, de annak minden egyes pontját a főnököm felrúgja…”

Dr. Burik Mária

•  “A munkaidő papíron nyolctól négyig tart, de a valóságban hetente minimum három alkalommal hatig kell maradnunk. Aki ezt szóvá tette, azt elküldték.”

•  “Kétgyermekes édesanya vagyok, egy hipermarketben dolgozom részmunkaidős pénztárosként. Minden szombaton bent vagyok, és egy kivételével minden vasárnap is.”

•  “Több alkalommal a szememre vetették, hogy elrohanok munkaidő végén…”

•  “A munkahelyemen nincs fűtés, gondolhatja, mínusz tíz fokban rongyokat csavarunk a csizma tetejére, hogy ne fagyjon le a lábunk. Nem tudom, mi lesz, ha megbetegszem, mert táppénz, az nálunk nincs.”

És minden levél végén ugyanaz a kérés: “Kérem, a nevemet ne írja le…”

– Tudom, hogy általában az ír levelet, akinek gondja van, de ez mégis szörnyű. Ennyire kiszolgáltatottak vagyunk a munkahelyeinken? Vagy mégsem? Hová lehet fordulni, kinek lehet mindezt elpanaszolni? Talán a minisztérium…

Székely Borbála

Mária: – A minisztériumnak nem feladata, hogy a be nem tartott jogszabályokat ellenőrizze, erre ugyanis van egy külön szervezet. Úgy hívják: Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Főfelügyelőség, és minden megyeszékhelyen megtalálható. Hozzájuk bátran lehet fordulni ilyen és hasonló gondokkal, legyen az szabadság kiadása, munkaidő-beosztás, rossz munkakörülmények, a nőkre vagy a fiatalokra vonatkozó szabályok be nem tartása, és még sorolhatnám.

– Igen, de ha tőlem is azt kérik, ne írjam le a nevüket, hogyan mernék bepanaszolni a cégüket, feletteseiket hivatalosan?

Mária: – Ide névtelenül is lehet írni, vagy ha valaki aláírja a panaszát, kérheti, hogy a nevét ne hozzák nyilvánosságra.

Szélinger Béláné (Anikó)

Nóra: – Ha jogos a panasz, akkor elég komoly bírságok is kiszabhatóak, ötvenezertől egészen hatmillió forintig terjedhet ez az összeg, és ez egy magáncég esetében már komoly pénz. Ugyanis nem arról van szó, hogy nincsenek megfelelő szabályok, hanem arról, hogy a munkáltatók nem tartják be ezeket.

– Általában azt gondoljuk, hogy amit egy cég itt nálunk megenged magának, az tőlünk nyugatabbra elképzelhetetlen. Vajon tényleg jobb ott a helyzet?

Anikó: – Elég sok gyárban jártam Nyugat-Európában, és azt láttam, hogy a nagy cégek ott is mindent megtesznek a nagyobb haszonért. A lényeges különbség az, hogy ott a nők sokkal kisebb arányban dolgoznak, főleg az iparban. Nálunk meg szinte minden nő dolgozni kényszerül, ezért hangsúlyosabb ez a kérdés.





– Egy olvasó azt írta, hogy elég volt csak megpendítenie a részmunkaidő kifejezést, és a felettese gyakorlatilag megfenyegette, hogy nem akarja ezt még egyszer hallani. Bori, téged azért kértelek, hogy gyere el, mert amikor nálatok jártam, azt tapasztaltam, hogy az Ericsson egy igazán családbarát munkahely. Mi történik, ha egy nő úgy dönt, ezentúl részmunkaidőben akar dolgozni?

Főnök, ezt nem teheti…! – II. rész >>