A vizslámnak köszönhetem a páromat – II. rész

– Nehezebb. Én is nehezebben barátkoztam, bizalmatlanabb voltam, hogy kit is akar, mit is akar az illető voltaképpen, és hozzám is görcsösebben közeledtek. Azt hitték, hogy különleges ember vagyok…

Annak, aki ilyesmit hitt, annak ezúton üzenem, hogy nem, vagy nem sokat tévedett. Judit ugyanis olyat produkált, amilyet nő sportban még soha. 16 éve vezeti egyhuzamban a női sakk-világranglistát, 16. esztendeje nyeri a női Oscar-díjat, az ezredfordulón egyöntetűen választották minden idők legjobb női sakkozójává. 10 évesen lett a fiúk között korosztályos világbajnok, 14 évesen férfi nemzetközi nagymester, 15 évesen férfiak között felnőtt magyar bajnok, 20 éves kora óta egyfolytában ott szerepel a férfi világranglista legjobbjai között, többször legyőzve világbajnokok sorát Szpasszkijtól Karpovon át Kaszparovig. Hogy mi áll a fantasztikus sikersorozat mögött? Született zsenialitás? A céltudatos nevelés csodája? A körülmények páratlanul szerencsés találkozása? Vitatkozhatnánk ezen, csak éppen semmi értelme. Egyrészt, úgysem tudnánk egyértelmű magyarázatot adni, meg, ha lehetne, akkor is, minek? Sok tanulság úgysincs, az ilyesfajta egyedi tüneményt csodálni, bámulni, szeretni kell, reális magyarázat keresése, sehova sem vezető okoskodás. Úgy érzem, Jutkának nincs titka – a titok ő maga. Az viszont nagyon érdekelne, hogy egy ilyen szédületes karrier közepette mit jelentett számára, amikor aktuálisan választania kellett: pálya vagy magánélet, siker vagy boldogság?

– Így gondolod? – néz rám csodálkozva.

– Nyilván benned is felvetődött, hogy miközben ott lesz az életedben egy remélhetően gyönyörű gyerek, aki millió örömöt ad, és akivel millió gond lesz, képes leszel-e annyi energiát mozgósítani, annyi fanatizmussal készülni, dolgozni, küzdeni, mint eddig?

– Ez így soha nem vetődött fel bennem. Számomra az élet mindig valami csodálatos teljességet, egységet jelentett, amelybe beletartozott a család, a sakk, a játék, az utazás, a tanulás, az olvasás, a zenehallgatás, a nyaralás, a pingpongozás, benne volt később a szerelem, a házasság és még ezerféle más. Mindezek nagyon szépen megfértek egymással. Egyszer az egyikkel foglalkoztam többet, másszor a másikkal, de ez sohasem jelentett problémát. Amikor 2000-ben férjhez mentem – igaz, nagydobra nem vertük –, akik tudtak róla, azt mondták, hogy kikerülve az otthoni hatás alól, vége is a pályámnak…

– Ettől függetlenül nyilván nehéz lehetett az elszakadás egy ennyire bensőségesen együtt élő, szoros és mély érzelmi kapcsolatban lévő családban…

– Nagyon nehéz volt, vitákkal, szenvedésekkel, szemrehányásokkal, féltésekkel, lázadásokkal, visszatérésekkel, de valószínűleg neked is hasonlóan nehéz volt…

– Pontosan erről van szó. Ezeket a harcokat és szenvedéseket nem lehet megúszni. Nekem sem sikerült, de szükséges volt ahhoz, hogy a mai napig jó és szeretetteljes kapcsolatom maradjon a szüleimmel. Emellett az elmúlt évek eredményei azt bizonyították, hogy elszakadás ide, férjhezmenetel oda, tudtam előrelépni, sikeresebb, jobb sakkozó lettem. Hogy mi lesz majd a gyerek megszületése után, azt természetesen nem tudom. Honnan tudnám, hogy milyen változtatásokat fog hozni bennem, életemben, körülményeimben? Fogalmam sincs, nem is lehet megválaszolni, és egyelőre egyáltalán nem is érdekel. Ha éppen olyan fontos marad számomra a sakkozás, mint eddig, akkor ugyanott folytatom, és lehet, hogy érzelmileg kiteljesülve, gyarapodva még eredményesebb is leszek. Az is előfordulhat, hogy már nem lesz annyira fontos a sakk, a versenyzés, más lesz fontosabb, és akkor nem folytatom ugyanott. De, ha így alakulna, az sem lenne tragédia, akkor másként lesz teljes az életem.

– Tudod már, hogy lányod vagy fiad lesz?

– Tudom, de ez hétpecsétes titok.

– Hasonlóképpen szeretnéd nevelni, mint ahogyan téged neveltek a szüleid? Számodra is fontos, hogy zseni váljék belőle?

– Nem tudom. Ezt majd a férjemmel közösen fogjuk eldönteni.

– Neked hiányzott-hiányzik, hogy sorsod alakításáról nem te dönthettél? Hogy a papád döntött, és valóban sakkozóvá nevelt?

– Nehéz kérdés… Egyrészt azt mondom, hogy azért sem hiányzott, mert nekem annyira egyértelmű volt, hogy a sakk körül forog minden, hogy később, körülnézve a világban, szinte azon csodálkoztam, mások miért nem így élnek? Csodálatos volt az is, hogy bakfis koromig csak sikereim voltak. Ahol csak táblához ültem, pif-puf nyertem.

– Féltettelek is, miként fogod majd elviselni később az első kudarcokat. Sok csodagyerek ebbe rokkan bele, mert nem bírja…

– Nagy szerencsém volt, hogy a szüleim erre is előre felkészítettek, soha nem engedték, hogy elbízzam magam. Akkor inkább visszafogtak, később meg, amikor átestem az első kudarcokon, mellettem voltak, és rávezettek, hogy a vereségekből is mindig lehet valamit tanulni, a legpocsékabb játszmában is lehet találni valami előremutatót. Ugyanakkor a sakkozás hallatlan szabadságot adott: a 64 kockán kedvemre játszhattam, tobzódhattam, valósíthattam meg legmerészebb ötleteimet, élhettem ki konstruktivitásomat, fantáziámat, vágyaimat. Hogy ma is ura vagyok önmagamnak, nincsenek főnökeim, beosztottjaim, külső kötelezettségeim, saját akaratom szerint alakíthatom az életemet. Ez nagy szabadság! Másrészt azonban, ha el is határoznánk, hogy mi is így fogjuk nevelni a gyerekünket, mi a biztosíték arra, hogy képesek leszünk éppen úgy végigcsinálni, mint tették a szüleim? És, hogy neki lesz-e kedve, hite ugyanezt végigvinni? Örömmel teszi-e? Megtalálja-e benne önmagát? Az ő belső útjai nem kanyarodnak-e egészen másfelé?

Válasz nincs. Nem is lehet. Elköszönök, és megyek. Egy ideig várok a buszmegállóban, aztán gondolok egyet, és elindulok. Gyalog…