Nõk, negyven fölött

A negyvenöt-ötvenes nők vállát már nem nyomja a betegeskedő kisgyerek gondozásának terhe – csakis a saját koruk. Ami a legkevésbé őket zavarná, hiszen erejük teljében vannak. Inkább az a gond, hogy az éveik száma a kötelezően adandó fizetéssel arányosan nőtt. És ez nagy baj.

Az alábbi két levél alapján eldönthetik, mi jobb ma Magyarországon: kényszervállalkozónak vagy munkanélkülinek lenni. Bevalljuk, mi nem tudtuk letenni a voksunkat…

“Tizenöt hónapja munkanélküli vagyok egy kis faluban. Negyvenes, diplomás nő vagyok, mindenkimet eltemettem. Hat hónapig kaptam járadékot. Ez idő alatt semmilyen álláslehetőséget sem tudtak felajánlani a Munkaügyi Központban. Helyben nincs lehetőség, a két közelebb lévő városban pedig nem fizetik az útiköltséget. Ennek ellenére hetente megyek, érdeklődöm. Önéletrajzzal sok helyen kilincseltem. Szakterületemen az a válasz: az én béremen két pályakezdőt tudnak alkalmazni. Más területeken megkérdezik a koromat, és mosolyognak. Ha még azt is megtudják, hogy útiköltség-térítést is kellene fizetni, a válasz: nem. Máshol feltétel: mobiltelefon, autó, e-mail, vállalkozói igazolvány, butikholmi, frizura. Könyörgöm, jövedelem nélkül, egyedül ezeket hogy lehetne fölmutatni? Takarítónőnek azért nem vesznek föl, mert túlképzett vagyok két diplomával.”

(R. G., Nógrád megye)

•

“1971-ben kezdtem dolgozni az ország akkori legnagyobb vendéglátó vállalatánál, mint raktári adminisztrátor. A gyes után ugyanoda mentem vissza – 1982-ben a cég legelegánsabb szállodájában már mint áruforgalmi előadó, később mint egyszemélyű műszaki eszközgondnok dolgoztam. Ez a szeretetteljes kapcsolat 2001 januárjáig tartott. Mindent elértem, amit ez alatt a huszonnégy év alatt lehetett, úgy éreztem, innen megyek nyugdíjba. 2002 végén azonban a létszámcsökkentésbe az én egyszemélyes birodalmam is beleesett. Eszméletlen kapkodásba kezdtem a felmondásom után. Rögtön elhelyezkedtem megbízásos szerződéssel egy magánszállodában, és elvégeztem egy számítógépes tanfolyamot. A szállodánál nem hosszabbították meg a szerződésemet, mert a munkát elvégeztem, már nem volt rám szükség.

Ennyi rossz után beteg lettem, a sikeres műtéteket követően munkanélküli segélyre mentem. Ígéretet kaptam arra, hogy ha három hónap alatt önállóan megoldom a munkanélküliségemet, akkor további hat hónapig kapom a segélyt. Megtudtam azt is, hogy ha vállalkozni fogok, százezer forint kamatmentes hitelt vehetek igénybe. Mikor utánajártam, közölték, hogy minden beruházást számlával kell igazolnom (ez még nem lett volna baj), és az összeget jelzálogként ráterhelik a lakásomra. Ezt nem vállaltam.

Míg munkanélküli segélyen voltam, megkeresett a volt cégem. Munkát ajánlott megbízásos szerződéssel. Tanulva az előzményekből, ezt sem vállaltam. Tekintettel arra, hogy amit kerestem a magánszállodában, azt mind elvitte a következő évi személyi jövedelemadó, mert hozzáadódott a végkielégítésemhez.

A férjemmel alakítottunk egy kis betéti társaságot, és tipikus kényszervállalkozóként nagy örömmel kezdtünk el dolgozni. A munkaügyi központhoz benyújtottam a kérelmemet a további (hat hónapos) támogatásra. Azt mondták, megoldott a probléma, dolgozni fogok, nekik nincs pénzük, annak kell adni, aki nem tud magáról gondoskodni. Vállalkozó lettem, mit akarok? A három hónap alatt egyetlen munkahelyet sem tudtak ajánlani, automatikusan ment a pecsételés, és hogy mikor menjek legközelebb.
2004-re elfogyott a munka. Nézzük az újságokat, telefonálunk, költjük a nehezen megkeresett pénzünket regisztrációs díjakra, fizetjük a bt. után járó közterheket, hogy a munkaviszonyunk folyamatos maradjon, és várunk. Várunk arra, hogy ötven év körül is kellünk, hiszen elég sok tapasztalattal a hátunk mögött még jó ideig tudunk és akarunk dolgozni.”

(J. U. K., Budapest)

Nők, negyven fölött – II. rész >>