Rigolyás zabagép, imádlak!

Hiszen a babák nemcsak elvesznek – időt, pénzt, energiát -, hanem az élet legértékesebb kincseit ajándékozzák nekünk. (Elárulom, hogy a “hősnőt” oly közelről ismerem, ahogy csak azt a szeretett lényt ismerhetjük, akivel magunk is átéltük a csodát…)

Egyetlen percig sem tagadom, hogy mi kicsit bolondos, zenész népek vagyunk. Dolgozunk, számlákat fizetünk, úgy teszünk, mintha beilleszkedtünk volna a tisztes polgári világba, de közben hajnali egyig ébren vagyunk, dumálunk, dolgozunk, terveket szövünk, zenét hallgatunk, nekünk így jó… És az életmódunkat a terhességem sem borította fel! A másállapot nem betegség, sokkal jobb dolgozni, mint otthon tépelődni, hogy milyen lesz a szülés…

Cikázik a kismama

Tehát a hetedik-nyolcadik hónapban is éppúgy tanítottam, vásároltam, autóztam, mint korábban, ráadásul a párom vett egy kismama-biztonsági övet. Egy idő után tényleg nem tudtam az eredetit bekapcsolni, de a kormány mögé befértem… Jelzem, a kilencedik hónapban úgy éreztem, mintha egy óriási lufit kötöttek volna rám, őrület…! De azon azért felháborodtam, hogy anyu meg a párom összeszövetkezett, és eldugták a jogosítványomat. Kijelentette a kedvesem, hogy maradjak már a fenekemen, és fejezzem be ezt a “cikázik a kismama” életmódot. Korlátozta a szabadságomat!
Persze akkor nem volt ilyen nagylegény, amikor elfolyt a magzatvíz… Én is megijedtem, de aztán arra gondoltam, hogy az előző héten is bevonultunk a kórházba – potyára! –, és megint bolondozik a kisfiam… Mindenesetre kiettem a hűtőt – ha netán mégis…, akkor nem fogok éhesen szülni! –, és a párom megmosta a haját. Ennek az idillnek a mi tüneményes szülésznőnk, Czifra Ildikó vetett véget. Rögtön felhívtuk, ő gyorsan beért a kórházba. Nem talált, telefonált. Amikor elmondtam, hogy épp a drágám haját szárítgatom, méregbe gurult, és ránk parancsolt: indulás!

Lustálkodó bohócok

Ha jól meggondolom, a szülés óta egyre gyakrabban kapok (belső) parancsokat. Indulás pelenkázni, fürdetni, és nem utolsósorban indulás szoptatni! Ez utóbbit ritmusosan, viszonylag azonos időben – két-,három-, ma már négyóránként –, mert a csillagszemű kisbabám imád enni, ráadásul rigolyás… Ha valami nem a megszokott menetrend szerint történik, tiltakozik. De hogy azonnal meg is dicsérjem: ennek fejében végigalussza az éjszakákat! Nappal viszont ugrálunk körülötte, mint a bohócok.

Egy este, fürdés után magunk közé fektettük a franciaágyra, és “produkcióztunk” a tiszteletére. Én énekeltem, a férjem tapsolt, és magyarázott neki. Őcsászári fensége ide-oda forgatta fejét, hol engem, hol a páromat jutalmazta boldogságos mosollyal. De amikor abbahagytuk, mérgesen járt keze-lába, és sírásra görbítette a száját – nem sírt ám! –, zokon vette, hogy a bohócok lustálkodnak. És mi a végkimerülésig, mármint a “főnök” elalvásáig adtuk a műsort.

Rigolyás zabagép, imádlak! – II. rész >>