A komolyodás első jelei
Körülbelül kétszázharmincszor felvételiztem az ELTE jogi karára, de végül a jászberényi tanítóképzőre vettek fel. A pesti, belvárosi gyerek hangosan nevetett ezen: Jászberény? Na ne már! A kacagást a honvédség behívója forrasztotta a torkomra. Jászberény azonnal csodálatos, földöntúli örömökkel kecsegtető hellyé változott. El is költöztem otthonról. Szobát béreltem, ahol elkezdődött az aranyélet: a tanítóképzőn ugyanis kilencvennyolc százalék a lányok, és kettő százalék a fiúk aránya. A mai napig nagyon szeretem a várost, elég szép emlékeim vannak róla. Csináltam, amit nem lehetett. Közben azért rákaptam a tanulás ízére: átvetettem magam a budapesti főiskolára, ahol rájöttem, hogy jó dolog tanulni, de…
Éreztem, hogy nem nekem való a tanítóképző. Keresni kezdtem, és megtaláltam: így kerültem az ELTE Szociológiai Intézetébe. Kimagaslóan liberális és kulturált módon álltak a diákokhoz, még az ilyenekhez is, mint én. Jól ment minden, de a másodév végén egy tanárom jelezte, hogy döntsem el, belehúzok-e jobban. Nagyon hálás vagyok érte, hogy felvilágosítottak: nem kell mindenkinek professzornak lennie. Ha én visszamegyek pincérnek, de egyébként elvégeztem az ELTE szociológiát, az nekik is jó lesz, hiszen értelmes embert neveltek belőlem, és én is jobban érzem majd magam. Azért persze egyszer évismétlésre buktam, de akkor már dolgoztam a Budapesti Főpolgármesteri Hivatal Sajtóirodáján.
Az egész úgy kezdődött, hogy a Nincs Pardon nevű szórakozóhelyen egyszer csak odajött hozzám egyik barátom, bizonyos Braun Robi, aki ma közismert kommunikációs szakember. Azt mondta, ha esetleg szeretnék dolgozni, akkor másnap, ha kijózanodtam, hívjam fel. Így kerültem a Demszky mellé szerveződött, a magyar politikatörténetben, szerintem, első profi kommunikációs csapathoz. Megtanultam számítógépezni, akkor láttam először internetet, jó fej emberekkel voltam körülvéve, és igyekeztem inkább kevesebb, mint több sikerrel pontosan bejárni a munkahelyre. Még fél évig folytattam a bulizást, de amikor egy nagyon fontos sajtótájékoztatóról elkéstem, mert reggel egy lovardában ébredtem a szénában a barátaimmal és néhány üveg whiskyvel, és ebből nagyon nagy botrány lett, elkezdtem normálisan dolgozni. Egy idő után megéreztem, hogy a politika nem izgat, és nem is keresek vele túl jól. Akkori főnökömtől, Keszthelyi Andristól tanultam meg dolgozni. És már megismerkedtem a feleségemmel is.
Sok pénz helyett: zene
Andrea szerint kétszer ismerkedtünk meg. Ő állítja, hogy évekkel azelőtt, a bulizós korszakban, egy szórakozóhelyről édes szavakkal, majd szelíd erőszakkal kirángattam, és vad csókolózásba kezdtünk. A barátaim ekkor azt mondták, hogy induljunk azonnal a Balatonra, mert valaki szerzett egy olyan kocsit, amelyik képes kétszázhússzal menni, így a bimbózó románcból semmi sem lett. Évekkel később találkoztunk újra, és viszonylag hamar egymásba szerettünk. A tombolós korszakunkat lezárva, gyorsan összeházasodtunk. Szinte azonnal gyereket is csináltunk, és azóta minden oké. Nekem. Neki egy kicsit nehezebb.
A polgármesteri hivatal után ugyanis a KFKI Számítástechnikai Csoport PR-igazgatója lettem. Ez a cég akkor már több milliárdos számítástechnikai üzleteket bonyolított, és engem azért vettek fel, hogy együtt alakítsuk ki a vállalati kommunikáció kereteit. Mondták, hogy látják, nem értek hozzá, ezért feleannyit fizetnek, mint egy profinak, de majd együtt beletanulunk. Akkor kezdtem elindulni a laptopos, taxicsekket lobogtató yuppie-k ígéretföldjére.
A KFKI-ból egy amerikai céghez kerültem, mint sales manager: hatalmas cégautó, havonta repülés Amerikába, sokszázezer dolláros bizniszek. Csíptem. Csakhogy a zenekar gitárosa, Bruzsa Bab Gabi, az akkor induló EST FM rádióban dolgozott, és egy zenei szerkesztő megtalálta nála a kazettánkat. Megtetszett neki, bejátszotta az adásban, és ezzel amerikai típusú sikersztori vette kezdetét az Emil.Rulez! együttes számára.
A feleségem azt látta, hogy egy polgári foglalkozást űző valaki vagyok, aki el tudja tartani a családját, ugyanakkor van sármom: pincében zenélek egy olyan együttessel, amelynek neve sincs. Mára ez megfordult. Kilencven százalékban színpadon állok, egy extrovertált, elmebeteg bohóc vagyok ennek minden szépségével és nehézségével együtt. Hihetetlenül megváltozott az életünk, és ezt nagyon meg kellett szenvednie.
Magánszám
Egyre több hallgató kérte a számainkat. Aztán jöttek a koncertfelkérések. Az első hármat le kellett mondani, mert nem tudtuk eljátszani a számainkat, hiszen csak a pincében gyakorolgattunk. Egyszer aztán egyet elvállaltunk, és megtanultunk négy számot. A baj az volt, hogy háromnegyed órát kellett játszanunk. Hegyi Gyuri szövegíró-basszusgitárosunk erre azt mondta: “András, úgyis folyik belőled a szó, töltsd ki az egészet konferálással! Nem volt bennünk nagy erőlködés, hogy fussunk be: jól kerestünk a civil állásainkban, a színpadon meg azt éreztük, milyen csodálatos az élet. Hogy minden rendben van, és valóra vált a gyerekkori álom: zenélünk, és sikerünk van. És amikor lejöttünk a színpadról, bevallottuk magunknak, hogy ez igenis, fontos!
Megtanultuk a számokat, próbálni kezdtünk, vettünk rendes hangszereket. Fél évig még ment is, hogy dolgoztunk, mellette meg zenéltünk. De a zenekar egyre fontosabb lett. Amikor a munkahelyemen azt hazudtam, hogy Szegedre azért megyek öltönyben és cégautóval, hogy a Pick szalámigyárnak eladjak valami informatikai rendszert, közben meg koncerteztünk, kezdett kínos lenni az egész. Végül sok egyéb kollégámmal együtt kirúgtak. Végérvényesen zenész lettem.
De persze rájöttem, hogy szeretnék jól élni. Az üzleti-öltönyös dolog nem mehet a zenekar mellett, ez már kiderült. Ekkor jött az ötlet: média! Urbán Szabolcs és Lovász Laci barátom korábban már mondták, hogy tévéműsort kellene csinálni abból, amit a színpadon két szám között szövegelek. Összeálltunk, és így indult a Magánszám-sztori.
Aztán nagyon hamar, nyolc adás után, vége is lett. A TV2-től mi jöttünk el. Saját gyártó céggel indítottunk, nagyon agresszíven. Naivak voltunk, mint elefánt a porcelánboltban: átigazoltunk a Viasat 3-hoz. Ott is alulmaradtunk az érdekérvényesítésben. Sok volt a heti három adás, de mire átmentünk volna ritkább sorozatba, a Viasatnak elfogyott a türelme. Ma már nem vagyok új fiú, de lehet, hogy ezt a talk show-dolgot amely a tévés szakma egyik csúcsa , egy időre fel kell adnom. Óvatosan kell lépkednem, “felépíteni magam van még tanulnivalóm. De miért ne lehetne biztos állásom, amikor vendégként jártam olyan adásokban, ahol a műsorvezetőnél százszor jobb voltam. És hozzátenném: ezerszer jobb akarok lenni.
