Aktuális

Fiatalon jó volt vadnak, nyersnek lenni – II. rész





– Tényleg annyit számít a kor?

– Persze, hogy számít! Sok-sok kis jel utal, hogy megy az ember kifelé. Olykor nehézkesebben mozgok. Máskor hajnalban felébredek. Nem tudok már szemüveg nélkül olvasni. Egy ideig igyekeztem nem nagydobra verni, otthon alaposan felkészültem a szerepből, hogy a próbák alatt ne kelljen a példányba belenézni, de hamar kiderült a turpisság, mert rendezői utasításokat nem láttam már jól, így muszáj volt a színpadon felvennem. Na Básti Juli, gondoltam, tizennyolc évesen még a huszonöt éveseket is vén tyúkoknak tartottad, most pedig itt állsz negyvenhét évesen, és tudhatod, hogy az igazi neheze csak ezután kezdődik el… Éppen valamelyik nap gondoltam Domján Editre, aki a negyvenedik születésnapján öngyilkos lett, mert a továbbiakat már nem akarta végigcsinálni, és az a különös, hogy meg tudtam érteni. Nekem ilyen soha nem jutna eszembe, és nem lehet olyan körülmény, hogy bennem felvetődjék, de őt meg tudtam érteni!

– Neki nem voltak gyermekei, az úgy egy teljesen másfajta élet, létezésmód, felelősség.

– Így van. Az előbb azt mondtad, hogy sokat változtam. Nem tudom, mennyiben igaz ez, de ha igen, akkor ezt annak köszönhetem, hogy van egy olyan családom, amelyik támfalat ad nekem.

– Ne haragudj, de megkérdezhetem…?

– Nem, de úgyis megteszed.

– Akkor tekintsd úgy, hogy megtettem.

– Nézd, én egy nagyon szomorú gyerek voltam.

– De miért?

– Talán hoztam magammal, talán sokat voltam magányos.





– Papád a kor egyik legnagyobb, legünnepeltebb művésze volt, a színészfejedelem.


– Igen, de nekem nem színészfejedelemre lett volna szükségem, hanem egy apukára, akihez odabújhatok, aki mesét olvas az ágyban, akivel meg tudom osztani a titkaimat… Nekem szeretetre lett volna leginkább szükségem, gyengédségre, de az nem adatott. Mivel késői gyerek voltam, papám valahogy arra készített, hogy egyedül is megálljam a helyem. Akkor is, ha már ő nem lesz. És amikor ő tényleg meghalt, az nem csupán azért volt számomra tragikus, hogy elvesztettem apámat, hanem, mert nem tudtunk tisztázni rengeteg nyitott kérdést, ami fontos lett volna. Maradt bennem egy csomó kényszeresség: mindenütt azt láttam hatalmas vörös betűkkel kiírva, Bi-zo-nyí-ta-nod kell! Bi-zo-nyí-ta-nod!

– Kinek? Mit?

– Nem tudom… vagy nagyon is tudom. Apámnak, magamnak, a világnak. Ez a késztetés negyvenvalahány éves koromig tartott, amíg nem éreztem azt, hogy szerető családban élek, ahol úgy szeretnek, amilyen vagyok. Olykor szörnyetegként.

– Szoktál ilyen is lenni?

– Naná! Vagyok ilyen is, meg az ellenkezője is, meg még ezerféle, de egy dolog közös, hogy mindig imádom őket. És most, velük érzem azt először, hogy semmit sem kell bizonyítanom. Ez valami mámoros nagy szabadságot ad. Mai napig, ha visszagondolok a gyerekkoromra, rendre az a kép jelenik meg, hogy állok az ablaknál, és bánatosan nézek ki valahova a semmibe. Valahogy úgy érezhettem, hogy akkor nyilván minden gyerek ugyanolyan magányos és szomorú lehet, mint amilyen én voltam. Ezért nem is akartam sokáig gyereket. Olyannyira, hogy mire ez feloldódott bennem, mire Marci megszületett, addigra tönkre is ment az első házasságom. Addigra napi pokollá vált az együttélés, ő ebbe született bele, majd a különválásba. Fura, de én azt gondoltam, hogy ez így jobb lesz neki. Utólag vettem észre, hogy ez sem volt igaz, mert Marci lelke mélyén egészen a második házasságom napjáig még bízott abban, hogy az apjával újra egymásra találunk. Az újabb kudarc, hogy én sem tudtam a gyermekemnek egy boldog gyermekkort biztosítani, annyira megviselt, annyira görcsössé tett, hogy nem is akartam több gyereket. Több mint tíz éve éltünk már együtt Puskás Tamással, amikor túljutottam ezen, amikor kezdtem úgy érezni, hogy nincs jogom megfosztani őt attól, hogy gyereke, gyerekünk lehessen. Túl a negyvenen jutottam el addig, hogy legyűrve félelmeimet, boldogságra, családra képesnek érezhessem magamat. Ebből az eufóriából lett Samu és Dávid, és ettől vált gyönyörűségessé a kapcsolatom Marcival. Amit mondtál az előbb, az lehet, hogy így pontos: megtaláltam a helyemet, legalábbis az életben.

– És hol nem?

– Tudod, hogy szakmailag nem képes rá az ember.

– Ugyan! Tudhatod, hogy ennek a korszaknak az egyik legzseniálisabb, abszolút meghatározó színésznője vagy.

– Mondtam már, hogy tiszta lökött vagy?

– Említetted, de a kettő nem zárja ki egymást. Néhány hete az országos színházi találkozón a szakmai zsűri ítélte oda neked a legjobb színésznőnek járó díjat.

– Ennek örültem. Előtte rettenetesen sokat kínlódtam a szereppel.

– Te minden szereppel sokat kínlódsz.

– Ez igaz, de ezzel még azon is felül. Tudtam, hogy Zsótér Sándor olyan játékstílust követel meg, amely valamelyest idegen tőlem, de ezzel együtt, vagy éppen ezért érdekelt, és vállaltam. Számítottam arra, hogy piszokul kemény munka lesz, de ez még annál is feszültebb volt. Megesett, hogy két napig meg sem tudtam mukkanni a próbán, mert csak zokogás tört volna elő belőlem. Ott kucorogtam lehajtott fejjel a színpadon, és csak arra figyeltem, hogy ne szakadjon meg a szívem fájdalmamban.

– És ilyenkor fel sem vetődik benned, hogy felállj, és azt mondd: na, ezt már nem?

– Ha valami súlytalan dologról lett volna szó, akkor a harmadik percben felállok, és becsapom az ajtót, itt azonban tudtam, hogy valami jelentős minőség létrehozásáért feszülünk neki nap mint nap. És ha erről van szó, akkor hajlandó vagyok akár lelki harakirit is elkövetni, csak hogy sikerüljön.

– Van, amikor úgy érzed, hogy sikerült?

– Amikor Pécsett játszottuk a Kaukázusi krétakört, volt néhány olyan pillanat. Sokkal kisebb ott a tér, mint itt, a Vígszínházban, és ettől különösen bensőségessé vált minden. Ezért is örülök a díjnak. Igen, pillanatokra, villanásokra, másodpercekre olykor érzem, hogy talán sikerült valami, vagy legalábbis közel jártam ahhoz, hogy sikerüljön. Aztán jönnek az újabb kétségek, bizonytalanságok, vívódások. Mi lesz a következő szerepben, a következő előadáson, mi lesz holnap? Hogyan kéne, hogyan lehetne, hogyan tudnám esetleg jobban, mélyebben, igazabban?

•

Eddig jutok az írásban, amikor csöng a telefon. Básti Juli hív vissza a Káli-medencéből. Az előbb gyorsan le kellett tennie a telefont a gyerekek miatt, mondja, de annyit még hozzáfűzne, hogy ha mégis beszélnék Lorennel, akkor egy szemüveget neki is küldhet…

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése