Álruhában a kuplerájban – II. rész

Aztán magáról mesél. Arról, hogy a diplomája szerint népművelő lenne. Hogy már egyetem alatt tudta, a szakmájából nem fog megélni. Hogy hét éve, 22 évesen kiment Ausztráliába egy családhoz a kertet gondozni, aztán takarítónő lett egy cégnél. Hogy a főnök megkérdezte, miért nem táncol a bárjában, jobban keresne ott… És hogy egy év tánc után valaki felajánlott neki egy „olyan” munkát. És az összeg nagyon jól hangzott. Megcsinálta. Elkezdte, és benne ragadt. Fél év után hazajött, itt sem volt nehéz megtalálnia a lehetőségeket. Azóta járja a világot: dolgozik. Egy hét erre, tíz nap arra, egy hónap otthon, anyáékkal… Mindenki úgy tudja, az a sok külföldön töltött idő egyszerű go-go táncról szól. És milyen jól fizetnek… Megvolt előtte, otthon is mindene, de mindig kevésnek látszott a pénz: a szülők egyszerű munkásemberek, őket is támogatni kellett. Meg az unokahúgát, akit úgy szeret, mintha a testvére lenne. Azt a csinos, még szinte gyerek lányt, aki tavaly elkezdte a közgazdasági egyetemet, de zavarta, hogy nem tud olyan divatosan öltözködni, mint a barátnői. Úgy látta, a tánc sok pénzt hoz: eldöntötte, legközelebb az unokanővérével tart. És Timinek le kellett ülni, a szemébe nézni, és elmondani az igazságot. A lány már nem jár egyetemre, most „dolgozgat” ő is. Jobb ruhákban… Timi már csak piszkálgatja a spagettit, nem eszik: „Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy őt is belevittem…”

Szombat
Kb. 14 óra
A trió utolsó napja. Én még maradok holnapig, éjfél körül jön a váltás. Pedig mennék én is nagyon, valami megfoghatatlan nyomasztó érzés szorít. Mintha egy láthatatlan résen át szökne erről a helyről a valódi öröm, tiszta bánat: minden, ami Élet. Menekülnék innen… Timiék minden csöngetésnél megjegyzik, mennyire nincs már kedvük dolgozni, de azért jó lenne „belehúzni” a végén. Rendes a forgalom, Laurának ebédelni sincs ideje. Egy ötös sorozat után jut végre levegőhöz…: „Plusz ötszáz… az mennyi is…? Hatvanezer forint nekem… na jó.”

Kb. 16 óra
Valami romantikus sms érkezik Laura munkamobiljára. „Megint egy rajongó” csóválja értetlenül a fejét a szőke lány. „Ezek mennyire sötétek! Elhiszik, hogy szerelemből sz… le őket”! Gabi már a barátjával telefonál. Miután leteszi, szeretettel mosolyog a készülékre: „De édes, sírt miattam! Furcsa voltam tegnap a telefonban, azt hitte, szakítani akarok…” De nem akar. Meséli, a srác tudja, mit csinál itt kint, azután ismerkedtek meg, hogy elkezdte. Nagyon nehezen viseli… Az előző fiú előtt titkolódzott, mert a kapcsolat közben jött az újfajta munka. „Most még minden jónak tűnik, de előbb-utóbb biztosan vége lesz… Nem hiszem, hogy van olyan normális férfi, aki elviselné ezt, úgy, hogy tud róla. Éppen ezért már most eldöntöttem, a következőnek nem fogom megmondani.” Határozott a hangja.

18 óra
Mindenki egyre türelmetlenebb. Az egész lakás egy nagy várakozás: mikor lesz már éjfél… Gabi átlátszó, halványlila babydollban ücsörög a vadonatúj, tegnap vásárolt tűzpiros bőröndjén. Elégedetlenül vizsgálgatja a kézfejét: „Szörnyű, hogy kiszárad a bőröm ettől az állandó szappanozástól! Kézmosás előtte, kézmosás utána, egész nap csak kezet mosok!”
Kapucsengő. „Ez a tűsarkú-perverzem!” sikkant Timi, miután kihajol az ablakon.

23.10.
A lányok teljes készültségben: munkaruha a bőröndben, farmer a combokon. Mindenki az ágy szélén kuporog, középen, a takarón nagy halom papírpénz. Végelszámolás van. Timi és Gabi a kétségbeesés szélén. Mindketten 2600 euró körül visznek csak haza. Ez nekik nem éri meg, legközelebb a másik lakásba akarnak menni. Ha lesz hely…

Vasárnap
01.30.
Érkezik a taxi: hozza az újakat, viszi a régieket. Csöndben zajlik a váltás: nem jó feltűnést kelteni a szomszédoknál. Hamar elbúcsúzunk, Laura még az ajtóból visszafordulva rám bök, és átad a három idegennek: „Ja, ő még itt lesz veletek egy kicsit.” A lányok láthatóan nem egészen értik, mit keresek ott papucsban, félálomban, meg egyáltalán… „Te is dolgozol?” – kérdezi végül a magasabb, barna lány. Elmondom a szövegemet. „Aha…” – nyugtáz fáradtan a hidrogénszőke kleopátrafrizurás. Beosztjuk az ágyakat.

Vasárnap
Kb. 10 óra
Reggeli őrület: az újak nem találják a gumikat, mindjárt munka, a közért meg zárva. Telefon az előző turnusnak, megvan a megoldás: hűtőben, a reszelt sárgarépa alatt, kilencven darab… „Nagyon remélem, hogy három napnál többre nem lesz elég! Aztán venni kell.” Számol a magas lány. Megegyeznek, ők biztos többet „csinálnak” majd az előzőeknél, mert „az összeg, amit azok hazavittek, tényleg egy vicc…”

Kb. 15 óra
Telik a nap: munka, cigi, unatkozás, evés, ivás. Mesélnek egymásnak és nekem, melóról, pénzről, kétmilliós konyhafelújításról, Maldív nyaralásról, bulikról, sötét kolléganőkről…, és otthonról: egyikük a kisfiáról, a másik a férjéről, aki persze úgy hiszi, ő most is csak táncol…
Az eszemmel tudom, hogy megrendítő minden mondatuk, mégis azt veszem észre, hogy ott, azokban a pillatatokban már meg sem döbbenek. Csak várom az öt órát: a hazaindulást. Zúg a fejem, már figyelni sem tudok.

17 óra
Nem túl érzelmes búcsú: csomagokkal a kezemben köszönök el a lányoktól, mit lehet ilyenkor mondani… Kínomban további „jó munkát” kívánok. Szinte egyszerre vágják rá komoly arccal: „kívánj inkább sok pénzt!” Kívánjak?

Dobrai Sarolta

Két hét múlva folytatjuk, amikor ismét találkozom az egyik „dolgozó” lánnyal. De már nem álruhában…