Teher alatt nõ a pálma…

dr. Juhász László és családja

Ez a latin közmondás jut eszembe, míg dr. Juhász Lászlót, a sokak által szeretett, becsült, háromgyerekes családorvost hallgatom. Mert bizony túl a viharokon, túl a lányai kamaszkorán bölcs humorral mesél a… Miről is? Egy apa hányattatásairól.
– Amióta telefonon beszéltünk, sokat gondolkodtam azon, hogy voltam-e féltékeny a lányaim barátaira…– néz rám töprengve a rendelőjében (hol másutt beszélgethetnék egy sokat dolgozó orvossal…?). – Nos, azt kell mondanom, nem. Nem féltettem, ma sem féltem a vezető szerepemet (vezető szerep? hajaj!), valahogy erre nem volt időm, szabad vegyértékem. Hogy a ma már megnyugtatónak tűnő jelennel kezdjem, elmondom magának, hogy szeretek és tudok főzni. Képzelje el, hogy a vőmmel a legnagyobb békességben megférünk egy konyhában, és szédítően finom ételekkel ejtjük ámulatba a lányokat! Kevesen tudnák utánunk csinálni.
– Azt mondja, megnyugtató a jelen…
– Ó, igen… És ezt azért hangsúlyozom, mert lelket akarok önteni a kamasz lányaikkal kínlódó apákba. Tudniuk kell, hogy a viharokat általában békesség, lehiggadás, elfogadás követi! A huszonnyolc éves diplomás nagylányom férjhez ment, kétgyerekes, boldog anyuka. A huszonöt éves Nóri – viharos kamaszévek után – rendesen dolgozik, és már másfél éve együtt él egy fiúval, aki mellett lehiggadt, magára talált.
– A hanghordozásából ítélve nem volt mindig minden ennyire rendben.
– Hajaj! – nevet nagyot, majd sóhajt. – Nagy gondokról meséljek vagy kicsikről?
– Kezdjük a könnyebbekkel!
– Anna lányom komoly, jó tanuló, remek diplomáciai érzékkel megáldott gyerek volt, aki elfogadta a mi értékrendünket. Húszéves korában ismerte meg a férjét, akit én tartózkodóan fogadtam. Nem voltam rá felkészülve, nem volt még gyakorlatom… A feleségemmel együtt meglehetősen rugalmatlanul reagáltam arra, hogy a fiú három-négy hónap múlva már nálunk aludt. Ebben a kezdeti korszakban fordult elő, hogy egy hétvégén hazaérve ott találtam a ma már szeretett vőmet az én fürdőköpenyemben, a nappaliban. Nem rendeztem jelenetet – megálltam! –, de másnap szóltam Annának, többé ne forduljon elő. Nos, ekkor tapasztaltam, hogy a lányom kiváló diplomata. Ezután még arra is ügyelt, hogy ne maradjon a polcon a fiú fogkeféje! Olyannyira elfogadtam a barátját, hogy néhány év múlva én kérdeztem tőlük: mi a csudára vártok? A kérdés decemberben hangzott el, júniusban esküdtek.
– És Nóri?
– A középső gyermekem (van ám nekünk egy tizenkét éves Palikánk is!) apait-anyait beleadott. Ő sem tagadja, hogy átkozottul nehéz kamasz volt… Nem akarom részletezni, legyen elég annyi, hogy minden őrültséget elkövetett, amit kamaszlány elkövethet. A „negatív csúcsponton” – tizenhét éves korában – béreltünk neki egy kis lakást, abban bízva, hogy az önállóság majd felelősségre neveli. Rossz döntés volt. Ma már nem tudom elmondani, mennyit kínlódtunk, veszekedtünk a feleségemmel (ő is orvos) miatta, hiszen Nóri fütyült az értékrendünkre. Végső kétségbeesésünkben találtuk ki, hogy idehozom a rendelőbe, magam mellé. Asszisztensemnek. Állandóan együtt voltunk. És lassan, nagyon lassan elindult valamiféle változás. Megértette, hogy itt nem lehet lógni, késni, a betegeket fogadni kell, törődni kell velük, ők gyógyulni akarnak, és nem érdekli őket, mi baja az orvosnak vagy az asszisztensének. Szóval leérettségizett, elvégezte a vendéglátóipari menedzser szakot, ma már nyugodtan mondhatom, rossz álom volt az egész.
– Nehéz apának lenni?
– Nehéz és szép! Én például mindhárom gyerekem születésénél jelen voltam, ráadásul a két unokám világra jöttekor is a szülőszobában lehettem. A feleségemmel és a vőmmel együtt! Betömörültünk, mint egy olasz család. Egy évfolyamtársam volt a szülészorvos. Ezt Nóri sem fogja megúszni! És ma már nemcsak a szép, tehetséges lányaimra vagyok büszke, hanem az unokáimra is. Ráadásul az egyik kislány!