Lázban, hideg izzásban – II. rész

– Ez hülyeség! Korábban nem is tudtam, hogy ez micsoda. Hogy az embert felismerik, odafigyelnek rá, idegenek is odajönnek hozzá. Kezdetben még zavart is. Nem értettem, miért. Azért, mert nyertem a múlt héten, ma miért mosolyognak rám? Fura volt, hogy összefügg a kettő. Azt nem mondom, hogy már megszoktam, azt se, hogy olykor nem jövök zavarba, de ezzel együtt egyre inkább jól tud esni.

– Te minek örülsz jobban? Ha azért figyelnek rád, mert te vagy a híres sportoló, azért, mert olyan jó fejnek tartanak, vagy azért, mert a szépséged tűnik fel?

– Muszáj választani? Maradjon a három! És ebben a sorrendben.

– Most, a történtek után nincsenek zavarban az emberek, hogy hogyan közeledjenek?

– Ebben az időszakban ez jelenti a legtöbbet számomra. Annyi biztatást, annyi jó szót, együttérzést, annyi emberséget tapasztaltam ismeretlen emberek részéről, amit elképzelni sem tudtam volna. Ez végtelenül jólesik. Hogy nemcsak akkor álltak mellettem, amikor minden jól ment, amikor egymás után jöttek az eredmények, hanem ilyenkor is… Szóval ilyenkor…

Megint elérkeztünk oda. Arra a pontra, amiről igazából nem lehet most beszélni – meg nem beszélni. Ha a sport egy olyan műfaj, amelynek megvannak a példázatszerű, nagy drámái, akkor Kati története egyike a legnagyobbaknak. Az elmúlt négy év során az MTK huszonnyolc éves kajakosa valami egészen fantasztikusat és egyedülállót produkált: ahol csak elindult, sorra nyerte a világversenyeket. Manapság ritkán adódik, hogy valaki ekkora fölénnyel, ilyen magabiztossággal emelkedjen ki a mezőnyből, evezésének könnyedsége, harmóniája, természetessége a sport szépségének azt az élményét, varázsát adta, amelyet valóban csak a legnagyobbak tudnak: Zidane, Jordan, Thorpe és a többiek. Időnként még azt is elhitették, hogy létezik valami igazság is az életben, hogy ők azok, akiknek nyerniük kell. Mi sem természetesebb, hogy, amikor felvetődött, ki is nyerhet a magyarok közül az athéni olimpián, rendre az ő neve hangzott el elsőnek. Tizenkétszeres világbajnok, hétszeres Európa-bajnok, sokéves sikersorozat után szinte el sem lehetett képzelni, hogy megszoríthatja bárki a nemzetközi mezőnyben – erre az első hazai válogatón simán legyőzte egy ifjú trónkövetelő, Janics Natasa, majd néhány hét múlva, egy mindent eldöntő összecsapáson győzelmét, valóban heroikus küzdelemben, megismételte. Kati ismét néhány centivel lemaradt, ami azt is jelentette, hogy a korszak meghatározó kajakos klasszisa egyéniben nem indulhat az olimpián, tehát álmai beteljesedéséhez, pályája megkoronázásához újabb négy évet kell várnia. Várnia? Ugyan! Edzenie, dolgoznia, megfeszülnie, hinnie, kitartania.

(A helyzet pikantériája, hogy időközben, egy utolsó utáni lehetőséget kapva, párosban összeült vetélytársnőjével, Janiccsal, és ott kiharcolták az indulás lehetőségét. Együtt fognak harcolni a győzelemért. A két legnagyobb kajakos, a két legnagyobb rivális. Az ifjú, szertelen, lobogó, vakmerő Janics amellett, hogy egyesben indul, és az érett, higgadt, megbízható, fegyelmezett Kovács Kati amellett, hogy a négyesnek lesz a vezérevezőse. A párhuzamosok tehát egy fura pillanatban találkoztak… Hogy ebből mi lesz, az a dráma következő felvonása…)

Három hete, hogy utoljára beszéltünk, Kati még zaklatott volt, kihegyezett, túlcsordultan érzékeny. Hol melankolikus, hol szenvedélyes, hol értetlen, hol indulatos, még minden fájt, még minden ingerültté tette. Nem tudta, nem is tudhatta túltenni magát a történteken. Most egészen különös állapotban van. Kívülről megbékéltnek, megnyugodottnak tűnik, ahogyan ül, beszél, fagylaltot kanalaz, ám gesztusaiban, hangsúlyaiban, szemvillanásaiban érződik, hogy mélyen iszonyatos feszültségek, indulatok, szenvedélyek fortyognak. Az a bizonyos harminchat fokos láz, az a bizonyos hideg izzás, amely adott pillanatban robusztus energiákat szabadíthat majd fel. Nem lépett túl a problémán, nem dolgozta fel, hanem kivételes emberi nagysággal felülemelkedett rajta.

– Amúgy nem bánnám, ha már kint lennénk az olimpián…– jegyzi meg elgondolkodva.

– Versenyezni szeretnél, vagy túllenni rajta?

– Kajakozni szeretnék. Nem töprengeni, nem gondolkodni, nem tervezgetni, hanem beindulni. Igen. Csinálni, hiszen végül is az a dolgom.

– Voltál már kritikus helyzetben?

– Amikor iskolában kihívtak felelni, és nem tanultam előtte, azt nagyon válságos helyzetként éltem meg.

– És volt ilyen?

– Persze. Sokáig nagyon felelőtlen, felszínes kislány voltam. Igazából nem érdekelt semmi más, csak hogy jól érezzem magamat az adott pillanatban. Csellengés, bulizás, barátnők, diszkó. A holnapra soha nem gondoltam.

– És a kajak?

– Sokáig csak azért “jártam le”, mert ott jó társaság volt. Hogy ezt komolyan kell venni, az csak később alakult ki.

– Hogyan?

– Valószínűleg az lehetett, hogy elegem lett a léhaságból. Kiélveztem, amit ki lehetett élvezni ebből, és ráeszméltem, hogy többről is szólhat az élet a napi örömöknél. Hogy értelmesebb célokat is kitűzhet maga elé az ember, mint hogy csak úgy lődörögjön.

– Azt tudtad, hogy a kajakhoz valami különleges tehetséged van?

– Á! Szerintem nincs. Ez a te mániád. Én inkább szorgalmas vagyok, és szívós…

– Szerintem meg az a legnagyobb problémád, hogy nem mered vállalni a tehetségedet, a rendkívüliségedet, azokat a képességeket, amelyek klasszissá tettek, hanem inkább megfelelni, beolvadni szeretnél…

– Ez hülyeség. Volt, amikor tényleg azért tettem meg ezt-azt, hogy mások mércéjének, igényeinek megfeleljek, de ezen már túl vagyok. Most már eljutottam addig, hogy elsősorban magamnak akarok, magamért, a magam igényei szerint.

– Ez egy óriási dolog…

– Látod, nagyon sokra mentem vele!

– Szerintem Natasának ez most fontosabb volt…

– Honnan tudod?! Honnan tudhatod, hogy nekem ez mennyire volt fontos?!

– Igazad van, ezt nem tudhatom… Csak érzem. Hogy számodra ez a legfontosabb verseny, amelyért mindent meg kell tenni, és meg is tettél. Számára viszont sorskérdés… Hogy nála más a tét. Hogy az olimpiát az elvesztett papájának akarja megnyerni… ezért is tud máshonnan meríteni… Meggyőződésem, hogy nem te vesztettél, hanem magasabb erők alakították így a dolgot. És ettől leszel te is még nagyobb versenyző…

Nem szól semmit. Ülünk csendben. Kérdezni kéne valamit.

– Mit fogsz csinálni az olimpia után?

– Hú! Megeszek nyolc gombóc fagyit! Meg fogok száguldozni. Van egy Nissan autóm, azzal egyszer nekiindulnék. Vagy motoron…

– Motorozol?

– A barátomba kapaszkodva, hátul. Van egy csodás Yamahája. Meg vettem két pár görkorit is. Majd fogunk suhanni végig az utcákon. És összegyűjtöttem egy csomó romantikus regényt. Nagy érzelmek, nagy szerelmek, lehet jókat sírni rajtuk…

Kinéz az ablakon, és látja, besötétedett. Felpattan. Igen, csomagolás, indulás, olimpia, két versenyszám, sok ellenfél, két kimondatlan nagy cél. Harc az aranyakért.

Natasa, no meg Szilvi, Erzsi, Kinga, és természetesen Kati! Nagyon-nagyon siessetek!