Egy lakással odébb

– Jó napot kívánok, F. P. úr megbízásából felmérjük a ház lakásait. Tessék szíves lenni beengedni.
– És miért van a felmérés?
Rácsos ajtó, ablak résnyire kinyitva. Kissé ijedt, idős asszony, a háttérben kutya ugat.
– Pontosan nem tudjuk, minket csak utasítottak.
A hölgy szeme összeszűkül, de még mindig bizonytalanul mondja:
– Nézzék, ez így nem megy, hogy csak úgy beengedjem önöket. Holnap majd beszélek F. úrral. Most már késő van. Ne haragudjon, de manapság nem lehet csak úgy beengedni valakit. Ennyire nem bízom magukban…
– Jól is tetszik tenni! – váltunk hirtelen mosolyra, majd bemutatkozunk. A hölgy boldog, hogy nem dőlt be. Azt mondja, majdnem elhitte a szövegünket, ugyanis F. úr valóban akar mostanában egy felmérést, csakhogy őt az utcai fronton fekvő lakások érdeklik. A másodikon nem lesznek otthon, de a harmadikon idősek laknak, a negyediken pedig van egy kft.

Idős és hiszékeny

T. úr régi, csíkos fürdőköpenyben nyitja ki az ajtóra szerelt kisablakot, és megkér minket, hogy beszéljünk hangosan, mert rosszul hall.
– F. úr küldött minket, tessék beengedni! – kiabálom.
– Hát jó… – mormolja magában, és szó nélkül beenged. Kérdőn néz ránk, a folyosón elmondjuk, hogy felmérjük a lakásokat, és tessék-lássék körbemegyünk.
– Egyedül lakik itt?
– Nem, a feleségemmel, ő vidéken van. Nekem ez a nagy út már nem megy, kilencvenhárom éves vagyok.
A lakásban az egyetlen értéktárgy egy olyan tévé, amelyért az Ecserin maximum tízezer forintot adnának. Bár ez is viszonylag jó „órabér”, ha azt nézzük, milyen egyszerű lenne az idős urat kirabolni. Rosszul hall, gyenge, gyámoltalan. Nála nem fedjük fel magunkat, félünk, ha elmeséljük, miről van szó, túlságosan felizgatja magát. Még két lakásba csöngetünk be, egyikbe biztosító képviselőiként, másikba tévésorozat munkatársaiként, s utóbbi szöveggel egy sportmenedzser-irodába is. Mindenhová beengednek, sőt, egy időre egyedül is hagynak. Velünk persze szerencséjük van, hiszen csak tapasztalatokat gyűjtöttünk e cikk megírásához.