Többnyire a szeretni nem, vagy kevéssé tudó nőkre mondjuk, hogy fiúsak, férfiasak…
Így van! És aztán többnyire az első adandó alkalommal, vulkanikus erővel tör fel belőlük a szeretet. Mert mégiscsak nők. És ez a determináló vonásuk. Ettől különbek nálunk, értékesebbek, ettől zseniálisak.
Akkor meg miért sodródik a világ ilyen pocsék irányba? Az önzés, gőg, szeretetlenség felé, amikor pedig a nők vannak többségben?
Ez az igazi, nagy probléma. A férfidominancia az agresszivitást, a harácsolást, a pénz és a hatalom fétisét hozta, és egyre kevesebb hely jut a szeretetnek. Eltorzította a normál világrendet. Egyetlen reménye lehet az emberiségnek: hogy véget ér ez a patriarchátusnak nevezett, több ezer éves rémálom, és visszatalálunk az édenbe, ahol majd ismét a nők, a maguk csodálatos érzékenységükkel, okosságukkal, szeretetükkel alakítják élhetőbbé a világot. De ez egy annyira fontos téma, hogy erről külön folytatásban szeretnék foglalkozni.
Néhány hónappal ezelőtt egy folyosói beszélgetés során éppen arról töprengtünk a szerkesztőségben M. G.-vel (teljes név: lásd az impresszumban, “főszerkesztő címszó alatt), hogy mi volna az a témakör, amellyel az olvasóink kedvére, örömére lehetne a lapot bővíteni, ki volna még olyan szerző, akit e hasábokon szívesen olvasnának, aki érdekesen, szépen, amolyan nőklapjásan tudna olyan kérdéssel is foglalkozni, mint a transzcendencia. Ez túlzottan nehézkes, az inkább megosztó, amaz hajlik a kóklerkedésre, vettük sorra a lehetőségeket, amikor egyszer csak megjelent Ildikó, a titkárnő, és szólt, hogy Müller Péter keres. Müller Péter? Ha léteznek sors foganta pillanatok, akkor ez az volt. Egymásra néztünk, és éreztük: igen, ő a mi emberünk! Müller Péter kellene nekünk!
Egy hét múlva már találkoztunk is a szerkesztőség melletti kis presszóban. A korábbi lelkes hevületnek immár nyoma sem volt, három bizonytalan ember kavargatta a kávéját zavartan az asztal körül. A szándék megvolt, de hogyan legyen rovat belőle? És mindenekfelett tudni kellene, miről is szóljon az egész, mert az nyilvánvalónak tűnik, hogy csak úgy belebölcselkedni a vakvilágba eleve kudarcra ítélt próbálkozás. Ezt kölcsönösen átérezve beszélgetünk, amikor egyszer csak valahonnan behullik közénk egy téma. Hogy honnan, pontosan nem tudni. Hogy miként, arra mindhárman másként emlékszünk, de elhangzik valami kapcsán az a szó, hogy “szeretet, és a “levegőben marad. És egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ez lesz a sorozat témája. A szeretet misztériuma, valósága, titka, megnyilatkozása, és ezer minden más, ami létével vagy hiányával egész életünket meghatározza, irányítja. A legtöbbet használt fogalom, amiről a legkevesebbet tudunk. Péter egyre áthatóbb lelkesedéssel ízlelgeti a témát, már a sorozat ívét vázolja, M. G. egyre csillogóbb szemekkel hallgatja, vérbeli főszerkesztő lévén ő már a rovatot látja, a címet, alcímet, illusztrációt. Én meg rezignáltan lapítok
Nincsenek illúzióim, tudom, nekem kell majd megírnom a felvezető beszélgetést.
És most, néhány héttel később, itt ülünk egymással szemben. Előttem egy mappában az első nyolc rész kézirata, még arra is volt figyelme, hogy mindegyik végéhez odabiggyessze, hogy “folytatás két hét múlva. Olvasnám is tovább az írást, de még előbb felvetődik egy újabb kérdés.
Hogyhogy nem írtál eddig még a szeretetről?
Mondhatnám azt is, hogy egyébről sem írtam, mint erről. Szinte minden írásomban, akár drámáimban, akár esszéimben, ezt jártam körül, közvetve ezt bogoztam, erről elmélkedtem, de az igazság az, hogy eddig nem volt kellő bátorságom ahhoz, hogy konkrétan belevágjak ebbe a témába.
És most egyszer csak ripsz-ropsz lett?
Igen. Amikor ott a presszóban elhangzott ez a szó, abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egész életemben erre az invitációra vártam volna. Kellett nekem ez a szikra. Hazafelé menet, útközben már a fejemben meg is volt az első részek vázlata.
Tudod már, hogy ez az egész miről fog szólni, hogy hova fogsz eljutni a végén?
Nem. Ez egy csodálatos kaland, felfedezés, mámoros utazás a számomra. Tapasztalataimat, érzéseimet, gondolataimat, titkaimat, álmaimat, tépelődéseimet próbálom papírra vetni, és tudom, ahhoz, hogy ebből tisztes írás születhessék, legalább ilyen fontos, hogy minden egyes olvasó tegye hozzá a maga tapasztalatait, érzéseit, gondolatait. Így együtt talán közelebb tudunk jutni a lényeghez.
Nem furcsa számodra, hogy most több százezer ember olvashatja egyszerre, amit írsz? Lehet egyáltalán ennyi emberhez szólni, különösen egy ilyen személyes témában?
Csak a kinyilatkoztató emberek képesek egyszerre sokakhoz szólni, a magamfajta botorkáló, kereső, mindent megkérdőjelező alkat legfeljebb egy embert tud megszólítani. Azt az egy embert, aki éppen olvassa az írást, és akire éppen hat. Abban meg csak reménykedni tudok, hogy sok-sok ilyen “egy ember lesz, akik segítenek majd a nagy kérdésről közösen eltöprengeni.
Egyáltalán: lehet kiragadni valamit is egy ilyen kozmikus témánál? Nem jársz úgy, mint aki egy tenyérnyi vizet akar meríteni az óceánból, és csak homok, hínár marad a kezében, a víz visszacsöpög szép lassan?
Persze, kimerni tenyérrel az óceán vizéből, reménytelen próbálkozás, sőt, ha már kimerik, akkor nem is az óceán vize többé, hiszen kiszakították a nagy egységből, de a lényeg, hogy tenyérnyi merítésért is bele kell gázolni az óceánba. Meg kell mártózni, érezni kell a víz hőmérsékletét, sodrását, erejét, látni a színét, szagolni az illatát, hallani robaját, és akkor már megsejt valamit a végtelenségből. A víz visszacsorog, de az élmény megmarad. Ha beúszik, még több élménye lesz, amennyiben lemerül, még annál is. Nincs az a kutató, amelyik az óceán misztériumából bármi fontosat is meg tudna fejteni, de, hogy ne félelmetes erő legyen, hanem részese világunknak, ahhoz szükség van kis tapasztalatokra, kis jártasságokra is.
Ugyanakkor tapasztalom, hogy minden ember a maga módján, függően attól, hogy mennyire képes rá, hogy mit hisz, tart, vél szeretetnek, próbál vagy nem próbál szeretni. Létezik, hogy ennyiféle szeretet lenne?
Szeretet csak egyféle van, a világot működtető, fenntartó, alapvető energia. A csecsemő még ezt hordozza zsigereiben, ezt a kozmikus gyönyörűséget, az újszülött angyali mosolyából még ez a szentség árad. Később, öntudatunk, görcsös énünk kialakulásával a Paradicsomból való kiűzetéssel veszítjük el ezt a varázslatot, és leszünk képesek mindössze annyit megtartani az ősi titokból, amennyit egónk páncélja enged. Egy életnyi kemény erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy megküzdve, megszenvedve a problémát, képesek legyünk tudatosan, önmagunkon túllépve, gyarlóságainkat feladva visszatalálni a lényeghez. Ez az emberi lét, életút egyik alapvető drámája. Az élet sikere vagy kudarca múlik azon, hogy mennyire sikerül.
Soha nem tudtam eldönteni, hogy a magyar nyelv bölcsessége vagy a szegénysége, hogy annyi mindenre használjuk a szeretet szót. Szeretjük szüleinket, a görögdinnyét, Mozartot, a Fradit, a kiskutyát, József Attilát, a káposztás kockát…
Ez a magyar nyelv egyik csodája, ahogyan finom érzékkel fejezi ki a legbonyolultabb metafizikai összefüggéseket. A tő a “szer szó. Ebből ered a szerkezet, szervezet, szertartás, szerelés, szerzés. Mind-mind valami eredendő egységélményre utalnak. Harmóniára, együttműködésre, rendre. Ebből a tőből származik a szerelem, szeretet kifejezés is. Bármit is szeretünk, szüleinket, kedvenc ételünket, vagy egy tájat, ugyanaz az isteni erő, kozmikus energia árad belőlünk, csak nyilván más és más a hevülete, a megjelenési formája.
Te tudod magadról, hogy mennyit is tudsz erről az egészről, mennyit vagy képes erről megírni?
Pontosan annyira leszek képes, amennyire tudok szeretni. Számomra is hatalmas próba, és feszülten várom az eredményt. Ha az utolsó írások szebbek, igazabbak lesznek, akkor az azt jelenti, hogy fejlődtem közben magam is.
Közben egy olyan világban élünk, amelyik a legaljasabbul igyekszik manipulálni a szeretettel, hatalommá, üzletté silányítani. Mit lehet ilyenkor tenni? Dacolni? Ellenállni?
Egyetlen dolgot tehetünk. Megpróbálunk valóban szeretni… Erről éppen a nyolcadik részben írok…
Tényleg?! Akkor megszakítom a beszélgetést, és olvasom tovább. Tegyék majd önök is. Ajánlom szeretettel…
