A költõnek munkaköri kötelesség a szerelem

Baranyi Ferenc

„Áldott legyen az asszonyok között, Ki eloldja béklyód, hogy marasszon…”

Nem mondom, hogy Baranyi Ferenc, a József Attila-díjas költő olyan hűséges, biztonságos „férjanyag” – e nem túl rokonszenves kifejezést egy társat kereső hölgytől hallottam –, aki mellett eseménytelen nyugalomban éldegélhet egy nő. De abban biztos vagyok, hogy nemcsak az irodalomban, a zenében meg az olasz nyelvben mozog biztonsággal, hanem nagydoktori disszertációt írhatna a szebbik nemről.

– A verseiben nem titkolja, hogy szereti a szerelmet, szereti a nőket. A Hölgykoszorú című szonettjéből az is kiderül, hogy két nagyszerű asszony van az életében…

– Hajaj, hogy lehet ilyesmiről kérdezgetni egy hatvanon felüli költőt, miközben egy lírikusnak már az ötvenedik évét sem illik megérnie? Persze válaszom kész: a költőnek „munkaköri kötelesség” a szerelem. Hogy lehet dalolni róla, ha magad nem gyakorlod? Sokat írtam a szerelemről, tehát sűrűn megadtam magam az érzésnek… Felpörget, erőt ad, szellemileg is izgalomba hoz. Milyenek azok a nők, akikkel élni (is) lehet? Ma már csak a szövetségesekben hiszek. Amikor a szerelemből – andalgásból, turbékolásból, szeretkezésből – bajtársi összekapaszkodás lesz. Közben nem kell feladnod önmagadat! Az ember önként, szeretetből is csonkít magán, de egy asszony se várja el, hogy a férfi átalakuljon! Önfeladásból nem lesz boldogság. Tényleg nem mesélhetek önnek egyetlen asszonyról, hiszen hosszú évek óta élek a magam szépen beállott „bigámiájában”. Ahhoz, hogy életem utolsó méterein még teremthessek valamit, két asszony ad szép hátteret.

– Nem lehet könnyű az asszonyainak…

– Az egyik tökéletes társa a mindennapjaimnak, a másik pótolhatatlan társ a szakmámban, a hivatásomban. „Te nélkülözhetetlen, de kár, hogy feleség vagy…” – írtam a feleségemről, akihez úgy kötődöm, mint anyámhoz vagy a húgomhoz… Ő rendezi az életemet, megkímél mindentől, én szárnyalhatok. A kedvesem viszont a szellemem társa, együtt mozog az agyunk. Az iránta érzett szerelmem csöppet sem csökkenti a feleségem iránt érzett szeretetemet.

– Ne haragudjon, ezt nem értem!

– No, ez is gyönyörű a nőkben! Mindannyian mások, másképp reagálnak… Szerintem a férfitársaim többsége ért.

– Eszembe jut egy gyönyörű sora: „Áldott legyen az asszonyok között,/ ki asszonynév nélkül is bátran asszony…”

– Néhány évtizeddel ezelőtt őszintén kértem áldást azokra a nőkre, akiket a „törvényes asszonynép” kiátkoz. De ma már nincs kiátkozás! Nem „bűn” együtt élni, házasságon kívül szülni… Én már huszonéves koromban nagyképűen nyilatkozgattam arról, hogy a házasság történelmileg túlhaladott kategória. Ám hogy mit kellene helyette kitalálni, azt sem akkor, sem ma, nem tudom! A jelen viszont nem tetszik, átestünk a ló túlsó oldalára… Túl sok az olyan emancipált nő, aki az egyenjogúságát minden percben demonstrálni akarja. Ők taszítanak! Én a (szép, okos, tehetséges stb.) gyengébb nemet szeretem! Nőket, akiket lehet babusgatni, akiknek jó támasza lenni, ilyesmi… Ez az ősi ösztön megvolt (megvan) bennem, és valószínűleg sohasem fog kiveszni a férfiakból. Gondoljon arra, milyen bölcs és egyszerű József Attila „javaslata” a Thomas Mann üdvözlésében! „Mi férfiak férfiak maradjunk,/ És nők a nők – szabadok, kedvesek / – s mind ember, mert az egyre kevesebb…”