Megtervezem az esküvõmet, de félek a házasságtól

Kállóy Molnár Péter

– Szeretem a nőket, ha szépet látok, rögtön megbolondulok – szögezi le az ismert színész, Kállóy Molnár Péter –, mégis mindig hosszú kapcsolatokba bonyolódtam.

Mire nekem azonnal eszembe jut, hogy még soha nem bolondult meg annyira, hogy anyakönyvvezető elé álljon…

– Az első szerelem nyolc évig tartott – folytatja komolyan. – Miattam lett vége? Miatta? Féltettem a szabadságomat? Nem tudom. Elszúrtuk. És jöttek az új kapcsolatok… Persze nem tartom magam „átlagos esetnek”. Egyrészt színész vagyok, másrészt akkor is bizonytalankodom, amikor a helyzet egyértelmű. Ketten állunk a Duna-parton, zuhogó esőben, összebújva, hajnali négykor… És ilyenkor sem vagyok biztos abban, hogy a lány nem utasít el, ha meg akarom csókolni… Ne gondold, hogy hülye vagyok, inkább jusson eszedbe az a nőtípus – róluk a férfitársaim védelmében is beszélnem kell –, amelyiket a népnyelv szűzkurvának nevez! (Bocsánat, hogy e kifejezést nem tudom körülírni!) Ők elfogadják a férfiak meghívásait, kedveskedéseit, ezernyi jelét adják, hogy szükségük van a férfira, majd a döntő pillanatban azt mondják, ne viccelj, mi csak barátok vagyunk. Ez a férfiakban komoly komplexusokat szül! Persze azt nem mondhatom, hogy a gátlásosságom miatt soha nem „jön be” a vágyott nő. Bejön. De azt sem állítom, hogy felette állok a párkapcsolati válságoknak.

– Miért van válság?

– Igényesebbek, okosabbak, ezzel párhuzamosan problémásabbak lettek a nők. Ráadásul mindent akarnak. Büszkék arra, hogy képesek eltartani önmagukat, de azért olyan férfit keresnek, aki el tudja tartani őket, gyereket szeretnének, közben elvárják, hogy a karrierjük töretlenül szárnyaljon fölfelé. Én ma már abban sem vagyok biztos, hogy kinek kell udvarolnia…

– Neked már udvaroltak?

– Ó, igen… De a rámenős nő végképp elbizonytalanít! Nekem – és a férfiak nagy részének – fontos, hogy ne öljék ki belőlem a vadászszenvedélyt. Félre ne érts! Okos, színes, tartalmas és önálló kedvesre vágyom, de arra nem, hogy örökké koncentráljak, ha beszélgetünk. Legyen okos, de ne okoskodjon! Úgy irányítson, hogy ne vegyem észre! A harmincnégy évem alatt megtanultam, hogy féltékeny, hisztériás lányokkal nem szabad kezdeni! És annak ellenére, hogy vannak körülöttem jó színészházasságok, kolléganővel sem szerencsés… Bennem az is feszültséget okoz, ha egy nő gazdagabb nálam. Nekem fontos, hogy én hívjam meg, hogy bennem legyen valamivel több életbölcsesség… Bármily feudálisan hangzik, jólesik, ha kicsit felnéz rám. Jelzem, mostanában egyre gyakrabban jut eszembe: jó lenne egy gyerek. Meg kell komolyodnom! Képzeld el – folytatja nevetve, közben kölykös mosoly ragyogja be az arcát –, már megterveztem az esküvőmet! Gyönyörű lesz és romantikus! Közben félek a házasságtól…

– Péter, az esküvőhöz menyasszony kell!

– Ne félts, nem vagyok magányos! – nevet tovább, majd titokzatos arccal elmeséli, hogy már kinézte a kastélyt, ahol a többnaposra tervezett esküvő lesz, és lelkesen sorolja azokat a barátait, akik majd szellemnek öltöznek, és éjfélkor szellem-divatbemutatót tartanak… – Tudod, miért lesz királyi dínomdánom? – néz rám újból komolyan. – Mert meggyőződésem, hogy nincs nagyobb dolog annál, mint amikor valaki megtalálja a maga párját!