Cserébe anyánk, ahol tudta, megalázta. “Tilos volt aput megpuszilni, utálni kellett, különben anyu vérig sértődött. Anyut viszont imádni kellett, csak akkor volt legalább jókedvű. Ő azt is megkövetelte, hogy kitűnők legyünk az iskolában. Egész kicsi korunktól naponta több órát tanult velünk, sokszor este 10-11-ig. Mindent szóról szóra bemagoltatott, és könyörtelenül addig kérdezett, amíg teljesen folyékonyan nem szavaltuk az összes tárgyat a földrajztól kezdve az irodalomig. A verselemzést viszont ő akarta megírni helyettünk alig tudtam kikönyörögni, hogy én mást gondolok a versről, hadd írjam meg én. Annyira nem bízott bennünk, és olyan fontos volt a jegy, hogy képes volt csalni is érte.
Otthon megvolt az összes iskolai dolgozat, feladatlap, azt betanulva mentünk dolgozatot írni az iskolába. Anyu szinte sosem beszélgetett velünk, de ha igen, abban sem volt sok köszönet. Egyszer mondtam neki, hogy két fiúval találkozom, majd aznap ebből leszűrte, hogy rossz erkölcsű vagyok. Nem volt közös vacsora, nemhogy reggeli… Egyszóval végtelenül sivár otthonban nőttem fel, ahol mindenáron azt kellett hazudnunk, hogy jókedvűek vagyunk, és ahol a testvéremen kívül nem volt ember, akit szerethettem volna. Édesapám aztán alkoholizmusába bele is halt, miután Anyu már többször mondogatta nekünk, hogy ő most már megöli, és hogy ugye mellé állunk majd a bíróságon. Minden este végighallgattuk, hogy őt a munkahelyén is ki mindenki akarja bántani, a főnöke is azt akarja, hogy gyomorfekélye legyen, és az élet iszonyú. Egész kicsi koromtól kezdve rettegtem Anyutól, és csak egy üvöltözős jelenet ami után persze anyu-engesztelés következett, ültem az ágya mellett, és mondtam neki, hogy “te vagy a legjobb anya a világon, nagyon szeretünk (mert hogy csak ettől nyugodott meg) , csak ez a jelenet hozott valamiféle katarzist. Ez a nevelés nem maradt nyom nélkül. Testvéremmel mindketten tele vagyunk szorongásokkal, végtelenül keveset gondolunk magunkról.
Mindketten (külön-külön) járunk szakemberhez, aki segít oldani ezt az óriási szorongást. Rengeteg közös munkánk van ebben, de igazán még egyikünk sem gyógyult meg, és talán nem is fogunk. Nekem van családom, két gyermekem és egy férjem. Mindemellett mélyen boldogtalannak érzem magam (miközben sok örömem is van, csak van egy állandó seb, vagy ürességérzés) és rettegek attól, hogy gyermekeimet is boldogtalanná teszem. Az is dilemma, hogy mennyit tudhatnak ebből a gyerekek, mennyire lehetek azonos önmagammal. Sokszor érzem, hogy a saját sorsom miatti bánkódás tesz ingerültté velük szemben.
Lelkifurdalásom van, hogy én vagyok az anyjuk, és féltem őket attól az üres élettől és ürességérzéstől , amelyben élt családom szinte minden tagja. Emellett szerintem jó anya vagyok, és ez a gyerekeken is meglátszik. De így is már volt időszak, amikor kimerültségemben naponta ráütöttem a nagyobbra (a kicsi még nagyon kicsi), rákiabáltam, amit azonnal nagyon megbántam, mégsem tudtam visszafogni magam. Most már szerencsére vége ennek, mert láttam ennek nagyon romboló hatását (ő is visszaütött, sőt, egy kis barátját, akit egyébként nagyon szeret, is gyakran megütötte vagy piszkálta, amíg az el nem sírta magát). Ilyen múlttal hogyan lehetnék jó anya? Hogyan lehet boldogtalan, szorongó anyának boldog, nem szorongó gyermeke? A férjemre mint apára nagyon számíthatok, bár sokat dolgozik, és a mi házasságunk sem felhőtlen, de mindkettőnknek nagyon fontos a családunk, és készek vagyunk sokat dolgozni azon, hogy valami jót teremtsünk meg gyermekeink számára…