Házasság pénzkölcsönért

Hábenciusné Balogh Katalin

Nem véletlen, hogy a házassági, együttélési szokásokat akartuk jobban megismerni, hiszen (valószínűleg Veletek együtt) mi is érezzük, hogy valami változóban van, talán valami nincs rendjén…
– Örülök, hogy foglalkoznak e témával, mert ráfér egy kis törődés erre az egyre inkább elárvuló intézményre – bólogatott komolyan Hábenciusné Balogh Katalin, a zuglói Anyakönyvi Hivatal anyakönyvvezetője, amikor értesült a Nők Lapja felméréséről.

Beugrottunk házasodni, kölcsön is kellene!

– Én egyre szomorúbban figyelem, hogy a kerületünkben nem csökken, hanem zuhan a házasságkötések száma – folytatta az anyakönyvvezető. – Gondolja csak el, a hetvenes években ezerkétszáz-ezernégyszáz esküvőnk volt, jelenleg három-négyszáz! Természetesen vannak boldog „házaspárjaim” is, sokan keresnek fel azért, hogy megmutassák a gyermekeiket… A tendencia mégis ijesztő! Adtam össze olyan párt, akikkel nem egészen egy év múlva találkoztam itt, az irodában, mert már a váláshoz szükséges iratokért jöttek. Őszintén elmondták, hogy az együttélés során gyorsan kiderült: nem ismerik egymást, sőt, önmagukat sem! Mostanában – tizennyolc évi gyakorlat birtokában – már akkor érzem, milyen a házasulandók kapcsolata, amikor belépnek. Láthatja, négy szék van az asztalommal szemben, és bizony vannak olyanok, akik nem ülnek egymás mellé, amikor életük legfontosabb „ügyét” intézik, hanem tisztes távolságban telepednek le, mint egy hideg-rideg üzleti tárgyaláson. Az is megesik, hogy a menyasszony azért telefonál, mert egyedül jönne az összes irattal. A vőlegénye elfoglalt… Előfordult, hogy itt derült ki: korábban azt sem tisztázták egymás közt, hányan lesznek az esküvőn. Sokan vitatkoztak már előttem a névviselésen is. – Ha nem veszed fel a nevem, nem lesz esküvő! – dühöngött egy vőlegény. Olyan pár is járt nálam, akikről azt gondoltam, semmit sem tudnak egymásról… Úgy szédelegtek be, mintha „csak úgy” erre sétáltak volna, és ha már itt a hivatal, hopp, bejelentkeznek! Azokról már nem is beszélek, akik azért esküdtek „örök hűséget”, mert csak így kaphattak lakáshitelt! Mindebből arra következtetek, hogy nem veszik komolyan a házasságot. Közben én (anyakönyvvezetőként és magánemberként) azt gondolom, hogy a házasság arra ad „áldást”, hogy az általam kiválasztott, ismert és szeretett emberrel szövetséget kössek, és vele éljem le az életemet. Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy a most házasodók többsége a hetvenes években született, amikor már nagy „divat” volt a válás. A szüleik életvitele is azt sugallta, hogy semmi baj, ha van egy kis gond, legfeljebb elválunk… Ahogy kidobjuk a nem tökéletes állapotú ruhát vagy mosógépet, ahelyett, hogy megjavíttatnánk… A fiatalokat senki sem nevelte a család, a hűség fontosságára, lehet, hogy okosak, de az érzelmi intelligenciájuk meg az önismeretük…! Lenne mit javítani, alakítani.