Mögöttük az élet – II. rész

Lala júniusban, Zerge két hete…

Pár óra múlva – már kicsit bátrabban – visszamerészkedem a „helyükre”. Sördög meg a heroinista srác újra ott iszogat a földön, rajtuk kívül három új arcot látok. „Elzsibbad a lábad a guggolástól, ülj erre!” – nyújtja egyikük a viseletes hátizsákját. Bár most nem is kértek semmit, adok egy ezrest: a legidősebb már viszi is az újságoshoz, hogy aztán öt darab kétszázasban ossza szét a többiek között. „Hozzál már akkor egy kétliterest!”– küldi egyikük Sördögöt. A legvékonyabb (hosszú szempillával) bemutatkozik, ő Max, aztán belekezd: „Nem lesz vidám sztori…” Erősen megmarkolja a teli műanyagflakont: háromévesen már nevelőintézet, tíz év után haza az édesanyjához, verések a nevelőapjától, szökés otthonról. Gyermekváros, egyik nevelőotthon a másik után, kereskedelmi iskola: csupa jó hely, ahogy mondja. „A nevelőapám mindig azt hajtogatta, hogy egyszer úgyis börtönben fogok megrohadni. De én megmutattam neki, hogy akármilyen szarban is voltam, soha nem nyúltam a bűnözéshez! Inkább leülök a haverokkal, és iszom egy jót…” Két szakadt srác áll meg egy percre mellettünk, egy sajtos zsömlét nyújtanak le Max-nek. Felnéz, hálálkodik: „Köszi, Petike, de adjál már valami kis aprót is!” Petikénél nincs apró, de van ígéret: „Viszont olyan füvet hozok nektek, gyerekek, hogy szétszálltok! Lalát láttátok mostanában?” „Ó, ő már júniusban meghalt. Zerge meg két hete…” közli valaki a legnagyobb természetességgel.

Max pedig folytatja: „Szóval 18 éves koromban a Békéből kirúgott az igazgató úr, és végre édesanyámékhoz költöztem. Akkor már hat éve nem láttam. Három hónapig sikerült otthon lennem, amíg anyám, az Édesanyám…” megnyomja a szót, aztán hosszú szünet. „…meg nem ölte a tizenegy éves kishúgomat. Azóta sem értem…!” Jól meghúzza a borosüveget. „A jóanyám még búcsúlevelet is hagyott a nevelőapámnak, aki elhagyta, hogy most aztán mindkettőjüket igazán elveszíti… Aznap éjjel beadott a húgomnak három eunoktint, megvárta, amíg elalszik, aztán megfojtotta egy antennazsinórral. Anyám persze túlélte… Ő a börtönbe, én meg az utcára kerültem.”

„Úgyis talpra állok.”

Később összejött egy kis albérlet egy lánnyal. Hajnal négytől este nyolcig dolgozott, el kellett tartani magukat, és az élettársa családját. Kilenc embert. ”Besokalltam, nem bírtam tovább… A lány kirúgott, én meg abbahagytam a munkát. Tudom, hogy a padlóról mindig fel lehet állni, de marhára kell hozzá egy kis támogatás! Nem csak anyagi… És utána kezdtem ezt a… szóval ezt a züllési módot.”

Manapság egy barlangban lakik. Az idősebb srác intézkedik közben: „Max, van 34 forintod? Annyi hiányzik a borhoz…” Összedobják. Max most határozottabbra vált, és mintha inkább magának beszélne: „Fiatal vagyok még, huszonnyolc, előbb-utóbb úgyis talpra állok. Csak a hozzáálláson múlik. Mert én, ha dolgozom, nem iszom ám egy kortyot sem! És ha beindul a munka, elrakosgatnám a kis pénzecskét, aztán kivennék egy picike albérletet, és onnan már mehet tovább minden. Persze nem egyedül, mert úgy nehéz. Fogom az egyik barátom, és együtt csináljuk. És akkor majd mindegyikünknek megoldódik a problémája. Mert ha már dolgozunk, akkor felöltözünk rendesen, aztán elmegyünk egy jó kis szórakozóhelyre…” Közben odanyújtja a sajtos zsömle utolsó falatját a mellettem ülő, eddig szinte öntudatlannak tetsző fiúnak, aki most mintha kezdene magához térni. A szeplős srác az ételért nyúl, egy természetes mozdulattal letörli az ujjával a haverja szája széléről a sajtmaradékot, és az aszfaltba keni. „Na azért most is szórakozunk ám!” – emeli fel a fejét vidámabban Max. – „Nyáron is lenn voltam Tokajban, bejártam az egész Balatont, a Művészetek Völgyét a haverokkal, pénz nélkül, minden nélkül. És marha jól éreztük magunkat! Aztán a tél már húzósabb. Ősszel jön egy fejütés, hogy most már dolgozni kéne, meg lakni valahol… De még szép idők vannak, most jó. És én nagyon szeretem a barátaimat” – egyesével mutatja a körülöttünk fekvőket, üldögélőket – „Mityót, Totyát, ezt a bolond Sördögöt… mindenkit.„

Sördög eddig csöndben figyelt, de most odalép hozzám, és egy ujjnyi vastag, köldökig érő, kopott bizsuláncot vesz elő büszkén a pólója alól. Mélyen a szemembe néz. „Szeretnéd felvenni?” – kérdezi, és már akasztja is a nyakamba. Elképesztő kedvesség, szeretet és zavar keveredik a mozdulataiban. „Most te vigyázhatsz rá. De nem örökbe!” És már indul is valahova el. „A pillanat… Tudod, ami volt, elmúlt, ami lesz, bizonytalan, de ami van, az biztos” – szólal meg mellettem váratlanul a szeplős, szomorú szemű srác. „A jó pillanatokat pedig mindenkinek magának kell megcsinálnia. Amikor az emberek eljutnak odáig, hogy a saját hülyeségüket nem akarják másra erőltetni, hanem inkább megbeszélik a dolgot, az már egy tök jó dolog. Érted?”
Mityó közben elkészült a még délelőtt elkezdett hátizsák-dekorációval: „Na nézd meg, Totya! Tetszik?” – nyújtja a művet várakozó tekintettel a szeplősnek. Az bólogat a golyóstoll kriksz-krakszokra. „Én mindig máshol vagyok, tudod? Nekem van két gyönyörű szép kis gyerekem, egy fiam, meg egy lányom… Én már csak annak örülök, hogy nekik van fedél a fejük fölött, hogy nekik megvan mindenük. A többi meg így történt, kész.” Így történt.

Elmondja. Több lakásuk is volt a feleségével, ingatlanokkal foglalkoztak. Meg a két gyerek, minden szépen és jól… Aztán öt éve meghalt az édesanyja, ami teljesen összetörte. Kemény drogozás következett. „És akkor a haverom fölhívta a figyelmemet, hogy ennek így rossz vége lesz, el fogom veszíteni a családom. Beláttam. Akkor kerültem be az elvonóra, Csernus Imi apuhoz, na ő aztán leszedett a cuccokról.” És közben a haverja lelépett a feleségével… „Ennyi.”

„Nézd meg, milyen érzés!”

„Na jó, ez egy baromság!” – vág közbe dühösen Mityó. „Ugye te sem gondolod, hogy így megtudsz bármit is erről az egészről, csak kérdezgetsz tőlünk hülyeségeket?!” Hozzám lép, megragadja a kezem, kiveszi belőle a táskám meg a diktafont, és húz magával. „Na tedd le ezeket, és gyere, mutatok valamit!” Nem merek ellenkezni, de gondolom, látszik rajtam a rémület, mert ahogy visszanézek a táska felé, a többiek nyugtatgatnak: „Ne félj, nem lopjuk el… Menj csak!” Úgy húsz méterrel arrébb állunk meg, a járókelők sodrásában. „Ne haragudj, van egy kis apród?” Mityó sorban szólítja meg a nőket, férfiakat, miközben még mindig szorítja a kezem. „Anyád nem tanított meg, hogy ne tegeződj?!” – háborog most egy pengeszájú, elegáns hölgy, kínosan ügyelve rá, nehogy a szemünkbe nézzen. „Most te jössz! Nézd meg, milyen érzés!” – parancsol rám Mityó, és távolabbról figyel. Egy magas férfit választok, nézem az arcát, ahogy közeledik, csábító pillantást küld cserébe. Aztán, mikor mellém ér: „Ne haragudj, nincsen véletlenül…” Félrerántja a fejét, és szó nélkül otthagy. És hallom a saját szövegem is egy fiatal lánytól: „Bocsdenincs…”

Húsz embertől harminc forint. Látom Mityón az elégtételt, hogy most megtudtam és is… Pedig nem tudtam meg. Mert egy óra múlva beülök a kocsiba, és talán vacsorázni indulunk, vagy haza. Visszamegyünk a többiekhez. „Látod, ezért kell a pia. Mert különben annyira szégyelljük magunkat, lesül a pofánkról a bőr. Van, hogy csak köpnek egyet, amikor hozzájuk szólunk… És ebből áll a nap” – mondják mindannyian. Sördög érkezik vissza, leveszi a láncát a nyakamból: „Énekelhetek valamit a magnóra…? És amikor otthon meghallgatod, rajta lenne… Tankcsapda…” Nyúl a diktafonért. Nem adom. Azt mondom, megtelt, pedig csak félek, hogy elrontja. Aztán mikor elköszönés után visszafordulok, látom, hogy csak néz rám szomorú, csalódott arccal. Halkan énekel, már csak magának: „…akárki akármit mondhat, leírni engem nem lehet, én nem vagyok egyszerű mondat, hitem a szeretet, keresd a jót, kerüld a rosszat…”

Még ennyire sem voltam képes. Odaadni egy diktafont. Vajon mi ez bennünk…?! Mi ez bennem…?