 |
Soha nem is szerettél? Vannak zseniális színészek, akik állítják, hogy számukra a próba az izgalmasabb Ilyen volt például Gábor Miklós is…
Igen, ismerek kollegákat, akik szárnyalnak a próbákon, számomra azonban mindig nyűg. Nekem mindig kellett az a feszültség, az a hangulat, az a varázs, amelyet az előadás, a közönség jelenléte idéz elő.
Bemegyünk a színházba a hátsó bejárón, fel az első emeleti öltözőbe. Három asztal egymás mellett. Az elsőn boríték, gondos, kalligrafikus írással megcímezve: Lukács Sándor művész úrnak. A félreértés elkerülése végett még virágot és szívet is odarajzolt a feladó. Gyanítom, nem az adóhivatal vagy az ítéletvégrehajtás küldhette, hanem inkább egy ifjú hölgyrajongó… Mindig is irigyeltem. Ő volt a generációnk egyik bálványa, mindenféle korú leányok, asszonyok rajongásának tárgya, a hős. Mondom neki, ő hevesen tiltakozik.
Ugyan! A hős mindig Cserhalmi volt, meg Gáti Oszkár!
Jó, igaz, akkor nem a hős, hanem a csodált szépfiú…
Az pedig Nagy Gábor volt, meg Kovács István!
Rendben, nem a szépfiú, hanem a vonzó férfi!
Mikor is?!? Te Jóisten!!!
Emlékszem, amikor a Vígszínháznál hölgykoszorú várt a kijáratnál…
Fordult elő Popfesztivál-előadás után, hogy a másik kijáratnál kellett kilógnunk Kern Andrissal, annyian voltak. De ma már legfeljebb a parkolóőr vár, hogy a büntetést behajtsa…
Szoktál válaszolni az ilyen levelekre?
Ha autogramot kérnek, akkor persze küldök. Egyébként húzom-halasztom a választ, mindaddig, amíg majd joggal gondolhatom, hogy ugyan mit is kezdene már egy lassan nagymamakorba lépő egykori levélíró egy immár nagypapakorba lépett komédiás válaszával..?
Halász Judit lép be az ajtón. Ő a másik főszereplő, ő játssza a feleséget a világsikerű ausztrál írónő, Joanna Murray-Smith Szenvedély című darabjában. Éppen harminc évvel ezelőtt szerepeltek így együtt először akkor a Vígszínházban , azóta több tucat előadásban voltak partnerek. Judit leül a második asztalhoz, kiteszi maga elé, és kinyitja a könyvet. Minden cécó nélkül hozzákezdenek. Az már az én személyes pechem, hogy a szövegben éppen egy riporterről van szó, aki egyébként kellemetlen fráter, és minduntalan felsül udvarlásai közben. Persze, hogy közben sűrűn felém pillantanak, Judit csak huncutul somolyog, Sándor viszont kaján örömmel mutogat felém, kéjesen hangsúlyozva, minthogy nyálcsurgató zugfirkász, perverz bértollnok (Meg is fogadom, hogy legközelebb csak a Tündér Lala próbájára fogok beülni…) Aztán ugranak néhány oldalt, és egy valóban drámai rész következik: a férj közli, hogy otthagyja korosodó feleségét egy ifjú lány miatt. Sanyi szerepe szerint játssza a cinikus világfit, mert cefetül szégyelli pitiségét, Jutka kétségbeesett, aki még hirtelenjében fel sem fogta megaláztatottságát. Ez a szenvedélytelenség ad különös varázst szavainak. Sanyi tökéletesen tudja a szöveget, de csak gesztusaiban játssza, és fontos pillanatokban a hangjával. Hangjával, amely valamikor érces, szárnyaló trombitazengés volt, most bársonyosabbá, melegebbé, olykor érzéki szépségűvé vált. Jutka még bizonytalan a szövegben, néha belekukucskál a könyvbe, de csodálatos az az eszköztelen rezignáció, bensőség, amint jelzi az elmúlás, illúzióvesztés tragédiáját. A vége felé behajtja a könyvet, feláll, kiindul. Amikor utoljára találkoztunk, alig volt túl a betegségén, most remekül néz ki, vonzó, és ott csillog tekintetében a régi fény. Gunyoros grimasszal reagál szavaimra, aztán mosolyra húzódik szája. Kimegy. Megint együtt maradunk. Sándor végignyújtózik a széken, tarkóján fáradtan fogja össze két tenyerét.
Az ilyen szerepek a legnehezebbek magyarázza , mert rövid, pergő mondatokból állnak. Monológokat könnyebb megtanulni, mint ezeket a heves párbeszédeket.
Ide kattintva olvasható a II. rész! »
