Muslinca-sztárok és a súgógép

Árpa Attila

Hozzájuk mérjük magunkat, megbeszéljük a viselt dolgaikat sorban állás közben, és egy kicsit el is feledkezünk arról, hogy mennyit fizetünk majd, mire a pénztárhoz érünk.

Muslinca-sztárok és a súgógép

– Ismert ember, népszerű ember, és úgymond maradandó híresség. Ebbe a három kategóriába lehet ma Magyarországon sorolni a „sztárokat” – mondja Árpa Attila, az RTL Klub volt kreatív igazgatója, miután leszögezi, részéről a bulvárszereplő-gyártás a múlté, most mindenekelőtt a filmrendezés számít. – Ismert embert, azaz úgynevezett „muslinca-sztárt” bárkiből lehet csinálni. Ezt mutatják a valóságshow-k, a szappanoperák: teljesen mindegy, hogy érdekes egyéniség vagy szürke egér, hogy jó vagy csapnivaló színész az „alany”. Egyetlen titka van a dolognak, a jelenlét. Bárhol, és minél többször. A napi képernyőre kerülés és bulvárlapokban való szereplés biztos recept. Ehhez az első lépcsőfokhoz tehát az égvilágon semmilyen kvalitás nem szükséges. Ha idehoznak nekem egy hajléktalant, egy hét alatt sztárt csinálhatnék belőle. Ezek a „muslinca-sztárok” aztán pillanatok alatt el is tűnnek, hacsak nem tudnak felkapaszkodni a következő lépcsőfokra: amikor az illető nemcsak ismert, hanem népszerű is. Ehhez már kellenek emberi tulajdonságok: legyen ez karizma, kedvesség, nagyszájúság, vagy bármi, amitől az emberek megszeretik. Hosszabb távú sztárságról, vagyis a harmadik kategóriáról akkor beszélhetünk, ha mindehhez párosul valami plusztudás, tehetség is. Ez lehet olyan, amit az ember magától tud, mint például Majka, aki eleve jól rappelt, és „nagy pofája” volt, vagy olyan tulajdonság, amelyet „gyártani” lehet az illető köré. Ilyen például az „újságíróimázs”: adott egy nő vagy férfi, aki minden este felolvas valamit a súgógépről, amit mások írtak meg neki, mégis olyan imázst kreálnak köré, hogy az átlagember azt hiszi, rettentő okos, komoly újságíróról van szó. Ez a „híresember-gyártás” azt is hozta magával, hogy egyre nehezebbé vált különbséget tenni, hogy ki a valódi sztár, és ki nem az. Mit lehet például szólni arra, ha mondjuk, Darvas Iván és egy Pongó nevezetű valóságshow-szereplő ugyanabban a talkshow-ban vendég, ahol is azt mondják Darvas Ivánnak, hogy legyen szíves még visszaülni, mert a Pongó Művész Úr előbb következik… Ez már olyan világ, amelyben a „sztár” elnevezés inkább degradáló, mint megtisztelő.
Miért kell mégis sztárokat csinálni? Mert pénzt hoznak! Egy kereskedelmi televíziónak az a koncepciója, hogy „Vegyél meg egy sztárt, vagy csinálj



magadnak egyet!” Megcsinálni olcsóbb. Az ismert ember ugyanis, ha van esze, jó magas gázsit kér, mivel fel tudja mérni a saját médiaértékét. „Legyártani” egy sztárt viszont semmiből nem áll. Ilyenkor következik az úgynevezett sztár-menedzsment: teljesen átvilágítjuk az embert, a múltját, a rokonait, feltérképezzük az összes tulajdonságát. Aztán bejelentjük egy bulvármagazinnak, hogy például „Nóci a csípős kaját szereti”, és ezt ők boldogan meg fogják írni egy „kis színes”-ben. És persze ott vannak a kamu sztorik. Ilyenkor az okos kreatívok – amilyen én is voltam annak idején – azt mondják: „oké, van ez a kis történet, mi viszont úgy fogjuk ezt megfogalmazni és eladni, mintha…”
És akkor a „kis színes”-ből hirtelen címlap lesz.