 |
| Tőkés Maris |
És később is mindig. Varrónő lett, a nővérével dolgozott, ők ketten a munkát, az időt és a pénzt józanul osztották be. Náluk mindig párállott a konyhakő, el volt gereblyézve az udvar, és a rengeteg kuncsaft csak hordta, hordta a varrnivalót.
Manci néni kilencvennégy éves, és ma sincs meg feladat nélkül. Mossa, vasalja a ruháit, kézimunkázik, és a Schweitzer Szeretetotthonban, ahol él, ha teheti, segít a terítésben, de legalább a szalvétahajtogatásban. Erre mondják: munkában eltöltött élet. Valami természetes, magától értetődő elfogadása annak, hogy az ember arra született, hogy dolgozzék, iparkodjék, hogy segítse a családját, legyen rendes a háza, a kertje, a ruhája, az élete. Az évszakok, az ünnepek, a reggel, az este mind meghozza a maga feladatát, így lesz az életnek ritmusa, így tagolódik értelmesen és értékesen.
Hogy van az, hogy a mai időseknek ugyancsak kijutott a rosszból, mégis feleannyit panaszkodnak, mint mi?
Ezt is együtt!
A mai szülők talán érzik, nem jó, hogy nincs mederben tartva a gyerek ideje, hogy túl sokat ül a tévé előtt, hogy fanyalog, ha boltba kell menni, de egy mai háztartásban nem olyan egyszerű megtalálni a gyerekek dolgát.
Nem értek egyet azzal, hogy a gyerek dolga a tanulás, semmi más szögezi le Tőkés Maris, Szülőklub rovatunk szakértője, fejlesztő pedagógus. Ha az anya mindent megcsinál otthon, ettől nem lesz jobb szülő, és nem kap több tiszteletet, ez biztos. Pedig a gyerekek szeretnek ám segíteni, mi neveljük ki belőlük. Egy hároméves olyan boldogan teregeti fel a zoknikat, rakja ki a krumplit, csak aztán a szülőnek gyorsabb, egyszerűbb nélkülük. És egy tizenhat éves gyereket már nehéz rászoktatni” a munkára.
Mit tegyünk, hogy ne neveljük ki ezt az ösztönt?
Ne olyat keressünk, ami a szülőnek jó, hanem olyat, amit a gyerek szívesen csinál. A szemetet levinni például általában utálják a gyerekek, mert sokszor sötét, hideg helyen van a kuka. Eleinte keressünk olyat, amit kifejezetten szeret csinálni, és legyünk ott vele. Az egyik szeret vizezni, hát mosogasson, a másik inkább panírozna vagy pakolna. A lényeg, hogy csináljuk együtt! Tudom, ez nem mindig könnyű, de mégis. Amikor a fiaim hat-nyolc évesek voltak, egyszer megkérdezték őket, mi volt a legjobb kiskorukban, és ők azt felelték, hogy az, amikor a Mamival sütöttünk.
Vannak családok, ahol büntetnek a házimunkával, máshol megfizetik a gyereknek. Jó ez?
Nagyon rossznak tartom mindkettőt. Amivel büntetnek, azt az ember megutálja. És a fizetség! A mamának ugyan ki fizet érte? Azért kell dolgozni, mert ez a dolga, mert a szülők fáradtak, mert segíteni kell egymáson.
A fiúknak is?
Igen. Ott, ahol a papa is segít, csinálja, ott ez nem gond, de ha nem így van, nehezebb.
Vajon mit gondolnak a gyerekek a munkáról, a szüleik munkájáról?
Sajnos sok szülő inkább pénzt keres, és nem azt csinálja, amit szeret. Ez nagyon rossz minta. A gyerekek egy része azt sem tudja, mi a szülő foglalkozása, és nem azért mert buta, hanem, mert a papa vállalkozó”. Ma már kevesebb az egyértelmű, érthető foglalkozás. A gyerekek egy része kifejezetten haragszik a szülők munkájára, mert nem új szekrényt vagy padlószőnyeget akar, hanem azt, hogy a szülei vele legyenek.
