 |
| Schäffer Erzsébet |
Hányszor hallottam ezt a figyelmeztetést. S hányszor nyitottam tágra könnyező szemem, hogy a zsebkendő csücskével valaki felnőtt kisegítse sarkából a koromszilánkot. De azért csak kihajoltam. Akkor még a fülkékben a vonatablakok alatt voltak a fűtőtestek, a gyerekek ráállhattak, nem szólt rájuk ezért senki. Ráálltam hát, fölágaskodtam, és elértem az ablakot…
Talán ekkor kezdődött a szerelem. A vonzódás a fekete mozdonyokhoz, a hozzájuk kapcsolt titokzatos kocsikhoz, amelyekben annyi ember jön, megy, ül az ablakok mögött. Innentől a vonzódás a végtelenbe vivő fényes sínpárokhoz, az olajos talpfák fölött robogó nagy kalandhoz. Ami utazás is, találkozás is, és később már tudtam, állomástól állomásig tartó elvágyódás és megérkezés is.
Kikönyököltem azon a régi vonatablakon…
Belefúrtam az arcomat a levegőzuhatagba, résnyire szűkítettem a szemem, hogy védjem, mégis lássam a mozdony habos füstjét, érezzem a vízpermetet a bőrömön, a zúduló levegő ütését a homlokomon. Orromban ott az izzó szén és a füsttel kevert gőz illata, fülemben a zakatolás ritmusa, a kanyarok és az átjárók előtt a figyelmeztető fütty, amely nem tudom miért, de mindig vidám. Látom kalauzok végtelen sorát, vállukon a tömött, fekete bőrtáskát, oldalába akasztva a lyukasztó. Ha én egy ilyen igazi lyukasztót kaphattam volna…! A bakternak, aki kezében a zászlóval egyenesen állt, én mindig integettem. És integettem a szigorú állomásfőnököknek, és nem bántam, hogy sose intenek vissza. És integettem a pályamunkásoknak, akik feketén és olajosan mindig visszaintettek. Milyen jó volt. Elsuhanva az állomások előtt, figyelve a vizet és szenet tankoló mozdonyokat, a kerekeket kopogtató férfiakat valami nagy nyugalmat éreztem. Talán azt, hogy biztonságban vagyok. Hogy rend van körülöttem. Hogy az induló és érkező vonatok mögött emberek sokasága él. Hogy a menetrend és a kilyukasztott jegyek rítusa adja nekem a kaland lehetőségét. Az utazást.
Igen, itt kezdődött a szerelem. Azt csak később értettem meg, hogy utakat és embereket nyit ki egy-egy beszélgetés a vonaton, a fülkék és kupék mélyén, a vasúti restikben, a várótermekben. Igen, a vonaton ott rejtőzködik az utazás, a kaland, a találkozás ígérete. Akkor is, ha ma már micsoda tévedése megint az embernek, hogy bezárja a vonatablakokat, s drágán fúvat hol hideg, hol meleg levegőt , milyen kár, hogy csak az öreg vicinálisok ablakait lehet lehúzni. De a csodavonatokon is, ahol sokkal távolságtartóbbak vagyunk, minden megtörténik.
(Folytatás az e heti Nők Lapjában!)
