 |
Ülök a vonaton, a Budapest-Badacsonyörs távon. Az út négy és fél óra. Tömeg és verejték. A vállam fölött valami dzsuva (dzhuva egyébként annyit tesz mint tetű, lovári nyelven), az ülés alján a szokásos rágógumik. Bűz. A ragacsos ablakot nem lehet kinyitni, becsukni, megmozdítani, hozzáérni. Bedugom a fülembe a walkmant. Vonatozáshoz külön cédészekcióm van. Ezúttal Alanis Morissette, akit nem vesz be a gyomrom akármikor és akárhol. Itt viszont pont jó, kiszáradt búzatáblák és vidéki panelnegyedek fölött.
Éppen azon gondolkodom, hogy a fejlett nyugati társadalmakban valahogy másként mennek a dolgok. (Jobban megy a vasút szekere, mondanám, ha ez nem lenne képzavar.) Például Nagy-Britanniában vagy Ausztráliában magántársaságok is foglalkoznak a vasút üzemeltetésével. Mi több, Japánban a nemzeti vasúti társaság magánkézben van, igaz, azt hagyománytiszteletből nem tekintik magánvállalatnak. Noha az.
És nálunk? Magyarországon a MÁV Rt. állami tulajdonban van, és ami súlyosbítja a helyzetet: monopóliumot élvez. Vagyis a MÁV az egyetlen vasúti társaság. Valójában többször is tettek javaslatot részleges privatizációra, és az Európai Unió vasútfejlesztési filozófiája is igen erőteljesen javasolja, hogy 2008-ig száz százalékban teret kell nyitni a helyi vállalkozók előtt. Közhely ugyanakkor, hogy minél rosszabbul működik valami, annál nehezebb eladni.
Ha nálunk a vasútvonalak egy része magánkézbe kerülne, esetleg új vonalak épülnének magántőkéből, akkor a MÁV piacvezető cég lehetne, és nem kellene azon törnie a fejét, hogyan oldhatná meg a szállítást a maga nyolcezer kilométernyi sínpályáján abból az 53 milliárdnyi bankhitelből, amit épp most élnek fel. Anélkül, hogy további ezreket kellene elbocsátani, és hogy további demonstrációktól és sztrájkoktól kellene tartanunk.
Milyen jó lenne, ha egyszer majd azt tudnám mondani Magyarországon is: köszönöm, nagyon jól utaztam (a vonaton).
