PÉNTEK
Reggel iszonyatosan elesett volt éjszaka dobálta magát, rángatta a lábát, nyöszörgött , nem akart enni, inni, Gőgös Gúnárt nézni… A szép arcocskája tele lett kiütésszerű pöttyökkel, foltokkal. A lába, amelyben a kanül volt, megduzzadt, fájt, a végtagjai jéghidegek voltak, a széklete híg, bűzös lett. És a foltok egyre terjedtek! Ma már tudom, vérmérgezési tüneteket produkált. A délelőtti viziten egy idősebb orvos agyhártyagyulladásra gyanakodott, és beutalta Hannát Szegedre. Közben nem kapott sem antibiotikumot, sem fájdalomcsillapítót! Pedig ekkor, utolsó percben talán még megállíthatták volna a folyamatot antibiotikummal… Szegeden vártak minket, sokan sürgölődtek körülötte. Kivették a lábából a kanült gyulladt, duzzadt volt a környéke , kizárták az agyhártyagyulladás lehetőségét, antibiotikumot adtak (későn). Hanna nemsokára felébredt, és mondta: anya, apa, cini… (cini, a kedvenc játékegérkéje), majd lerúgta magáról a takarót, és nagyon-nagyon dühös volt.
Talán azért, mert nem akart meghalni?! A férjem elment, én vele maradtam. Dörzsölgettem a jéghideg kezecskéjét, lábát, aztán észrevettem: nincs eszméleténél! Ettől és az egyre ijesztőbbé váló (hangos, hörgő) légzésétől halálra rémültem. Fekszik előtted az imádott gyereked, és nem tudsz segíteni! Teljes kiszolgáltatottság! Egy doktornő lázcsillapítót adott a láz maradt , újabb híg széklet, borzalom… A doktornő megpróbált vért venni a kezéből, a fejéből, a lábából, az ujjából… Pár csöpp vér jött, és azonnal megalvadt. Aztán a vér oxigénszintjét akarta mérni. Az összes nővér végigvizsgálta, hogy megbizonyosodjon arról, jól működik-e a műszer… Közben a kislányom légzése őrületes volt, az orvosnő csak téblábolt. Egyszer csak előkerült egy intenzíves orvos, de a vizsgálata közben Hanna csuklásszerű hangot hallatott, majd kihagyott a légzése… Kikapta az ágyából, lerohantunk vele az első emeletre, az intenzív osztályra. Becsapódott mögöttük az ajtó, én ott álltam pizsamában, az őrület határán… Ez volt az a pillanat SZOMBAT hajnalán, amikor utoljára láttam élve Hannát.
MOZAIKOK
1.
Az édesapa:
A boncolási jegyzőkönyv végleg meggyőzött arról, hogy Hanna kigyógyult az alapbetegségéből (ezért volt jól szerda reggel), majd vérmérgezésben halt meg. A gyulladás a beültetett kanül körül keletkezett, a halált okozó Pseudomonas baktérium csak kórházi körülmények között él… És a mérgezésre utaló tünetek ellenére sem adtak antibiotikumot! Hanna ma is élne, ha itthon tartjuk, teáztatjuk, csillapítjuk a lázát. Ha nem visszük kórházba!
2.
A család orvos-barátja Budapestről:
Képtelen vagyok feldolgozni a történteket! Születése óta ismerem Hannát: harmonikusan fejlődő, egészséges baba volt. Nem ítélkezhetek, hiszen tudom, hogy a kollégáim agyonhajszoltak, mindenki azt várja tőlü(n)k, hogy takarékoskodjanak… Mégis kétségbe ejt e történet! Egy pici gyerek nem tud tiltakozni, képtelen megfogalmazni a fájdalmát… Gyógyítani ésszel és szívvel kell! Hol volt a szív, hol volt az ész?
3.
Dr. Ábrahám László, aki tiszteletreméltó kitartással foglalkozik a műhiba-perekkel:
Látja azt a fotót a vitrinemben? Nos, ő az unokám, egyidős a néhai Hannával… Amikor felkeresett e fiatal pár, ránéztem a fényképére, és összeszorult a szívem: bármelyikünk járhat így? Bevisszük a gyerekünket (unokánkat) enyhe hasmenéssel, hányással a kórházba, de már nem hozhatjuk ki? Ebbe nem lehet belenyugodni! Hanna története nem az egészségügy pénztelenségéről szól! A boncolási jegyzőkönyv birtokában lehetetlennek tartom, hogy a szülők veszítsenek. Büntetőeljárást indítottunk foglalkozás körében elkövetett, halált okozó veszélyeztetés miatt, az ügy polgárjogi része pedig arról szól, hogy nem a legnagyobb gondossággal járt el az orvos, és ez kártérítésre ad alapot. Tárgyalni kívánok a kórházzal a kártérítés ügyében, bár nincs olyan összeg, amellyel a házaspár veszteségét kompenzálni lehetne! Higgye el, sok-sok kiváló orvos-barátom hálás azért, mert viszem az ilyen pereket! (Segítek az öntisztulásban.)
HOGYAN TOVÁBB?
Besötétedett, elfogyott a szó, bénultan nézzük egymást. Eszembe jut: ha Hanna élne, zajosabb lenne a ház.
Mi lett volna ha…, így kezdődik minden gondolatom mondja Éva. Ha nem vagyok ilyen jól nevelt, ha üvöltök, cirkuszt rendezek, vagy mi magunk adunk Hannának antibiotikumot… Nem tudok némán beletörődni abba, hogy nincs kislányunk! emeli fel a hangját váratlanul. Megérti, hogy feljelentést tettünk, ügyvédhez rohantunk?
Már nem tudjuk feltámasztani, mégis tennünk kell valamit! veszi át a szót Csaba. Hogy másokkal ne essen meg ugyanez! Hogy ne lehessen ilyen szívtelenül, ennyi hibát elkövetve bánni gyerekekkel és a kiszolgáltatott szüleikkel!
Mi már nem is vagyunk szülők, én nem vagyok anyuka mondja Éva, és a többórás önfegyelem után sírni kezd…
Hogyan tovább? kérdezem, ők egymásra néznek.
Féltem Évát, mert rengeteget sír jelenti ki Csaba. Féltem Csabát, mert nem sírja ki a bánatát állítja Éva. Mi nagyon-nagyon szeretnénk egy második kisbabát! Tudjuk, hogy benne vissza fogjuk kapni Hannát! folytatja könnyesen, közben a férjére néz, aki csöndesen bólint.
(Dr. Tóth Edit, a Dr. Diósszilágyi Sámuel Kórház-rendelőintézet főizgatója Hanna kezelése idején még nem állt a kórház élén nem kapta meg a szülőktől a titoktartás alóli felmentő nyilatkozatot, ezért nem nyilatkozott lapunknak. Ha a későbbiekben igényt tart erre, természetesen helyt adunk a véleményének.)
