Egy egzotikus svéd

Jenny Bergstrom

Azóta – kisebb megszakításokkal – új hazájában él és dolgozik, most éppen a Svédületes! című kulturális eseménysorozat szervezésén. – Én tíz hónapig jártam nyelviskolába, és minden alkalmat megragadtam, hogy gyakorolhassam a magyart. Nagyon könnyen tudtam barátkozni, érdekeltem az embereket, mert egy kicsit „egzotikusnak” számítottam. Az otthoni barátnőim bátornak tartottak, hogy azonnal kávéházakba, szórakozóhelyekre jártam, belevetettem magam a sűrűjébe. Pedig csak kíváncsi voltam, meg akartam érteni, tanulni ezt az életet! Rengeteget jártam – és járok ma is – moziba, színházba, kiállításokra, itt olyan gazdag a kulturális élet, a hétköznapok része. Svédországban kifejezetten drágának számít például színházba menni, már hónapokkal előbb megtervezik az emberek. Budapesten csak gondolunk egyet, és beugrunk valahova egy jó előadásra, vagy elmegy az egész család egy koncertre. Úgyhogy eleinte csak jöttem-mentem, és élveztem a programokat. Persze, nem ment minden ilyen gördülékenyen. Amikor még nem értettem egy szót sem, kész feladatnak számított lemenni a boltba, beállni a postán a sorba – ahol aztán harminc perc múlva derült ki, hogy egy másik ablaknál adják a bélyeget. Túl komplikáltnak tűnt ez az egész rendszer, a procedúrák, de már megszoktam, bár nálunk sokkal rugalmasabban működnek a dolgok. Itt viszont van idejük az embereknek. Nem rohannak, foglalkoznak egymással, a szeretteikkel. Egyszer olvastam egy felmérést arról, hogy a svéd szülők mit kívánnának a gyereküknek, ha felnő. Jó fizetést, „zsíros” állást emlegettek. A magyarok biztos csak annyit mondanának: azt kívánom, hogy boldog legyen! Ezért szeretek itt élni.





Az első, (kis)embert próbáló helyzet

Ma már általában tizenkét-tizenöt évet is eltöltünk az iskolapadban, a legtöbben felnőtt fejjel mégsem emlékszünk az első hetek, hónapok nehézségeire: arra, milyen nehezen „törtünk be”, és váltunk kis „vademberekből” jól-rosszul beidomított tanulókká.

– A hat-hétéves kicsik számára óriási megpróbáltatás az iskolakezdés – mondja Nagy Judit, a Bajza Utcai Általános Iskola tanítónője. – Nagyon nehezen fogadják el az új kötöttségeket: azt, hogy negyvenöt percig a padban kell ülni, hogy itt kell lennie a felszerelésnek, hogy melyik órára milyen könyvet, füzetet kell hozni, milyen színű ceruzát kell használni, és egyáltalán, miért is kapnak ők feladatokat. Nem ismerik fel a saját holmijukat, rendszeresen elhagyogatnak belőle. Énközpontúak: folyton egymás szavába vágnak, kiabálnak. Mindegyik azt szeretné, hogy csak rá figyeljek. Van egy-két gyerek, aki az első hetekben mindenhová jön velem – még a vécére is követ, megáll az ajtóban, és vár. Van, aki óra közben odajön, megölel, vagy rám néz odaadóan. Ha megsimogatom, megnyugszik: csak egy érintésre, egy kis megerősítésre volt szüksége. Az egyik osztályomban volt egy kisfiú, aki eleinte rendszeresen bebújt az íróasztalom alá, és óra végéig elő sem jött – a szoros kontaktust még másodikos korukban is erősen igénylik a gyerekek. Nagy szükségük van a szülők segítségére, odafigyelésére is. Arra szoktam kérni őket, hogy az első napokban vegyenek ki szabadságot. Jó, ha a kicsiknek nem kell sokáig benn maradniuk délután a napköziben, és van idő beszélgetni, játszani velük. Sokszor a szülők elvárásaival is meg kell küzdeniük. Nem egyszer hívnak föl anyukák aggódva, hogy a gyerek otthon felejtette a tolltartóját, jaj, most mi lesz. – Nagyszerű nevelési helyzet! – mondom én ilyenkor, legalább valakinek lesz alkalma kölcsönadni a saját felszereléséből.